Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke tavaly úgy fogalmazott a The New York Times hasábjain, hogy „Izrael kapitulált a vallásos szélsőségesek előtt”. Ezzel a zsidó nép egyik legfontosabb csoportjára, a hagyományőrző haredi közösségre utalt. Mint nem ortodox zsidó, az bosszantja, hogy „a kormányzatilag kikényszerített vallásosság a modern és liberális Izrael államát félteista társadalommá változtatja”. Szerinte Izrael így „eltér Herzl Tivadar humanista víziójától, és olyan karaktert ölt, ami saját elveivel és a 21. század szellemiségével is szembemegy”.
A Világkongresszus elnöke legalább bocsánatot kért, amiért szavai „nem kívánt fájdalmat” okoztak. Eric H. Yoffie rabbi, a Reform Judaizmus Szövetségének elnöke a liberális Haaretz hasábjain odáig merészkedett, hogy „az ultraortodox politikai vezetés rombolja Izrael államát”. Ő nem kért bocsánatot.
Honnan vajon ez a zsigeri ellenszenv a tradicionális zsidóság felé? Kizárólag racionális – hogy úgy fogalmazzunk, materiális – indokokat keresve elsősorban arra jutunk, hogy az alkotmánnyal nem rendelkező Izraelben, ahol a „zsidó” jelent nemzetiséget és hitet is, nehéz szétválasztani az államot a vallástól. A sajátos vallási status quo eredménye a sabbat, és hogy csupán ortodox házasságkötéseket ismernek el hivatalosan. Ezen túl az ultraortodoxokat megillető kivételes kedvezmények jelenthetik az egyszerűbb választ egy komplex kérdésre.
2019.10.04. (XXIII/40)
