A néhai Samuel P. Huntington tagadta, hogy a világ egypólusúvá alakult volna. A neves politikatudós Amerika „hiperhatalmi” státuszát is elvitatta, és úgy vélte, hogy bár valóban Washingtonban székel a világ egyetlen szuperállama, „egy amolyan hibrid uni-multipoláris világ” jött létre, ahol a szuperállam mellett több nagyhatalom, Oroszország, Európa és Kína küzd a nagyobb erőtérért. Huntington arra is figyelmeztetett, hogy Washington nem veszi észre: már nincsen akkora dominanciája, mint a hidegháború végén.
A nagyhatalmi politika számára a Közel-Kelet állandó lőporos hordó. E térség tekintetében két ellentétes irányú folyamat látható: míg a trumpi Amerika pragmatikus megfontolások mentén fokozatosan kihátrál onnan, Oroszország nagy hévvel nyomul be a vákuumba. Olyannyira erőteljes az orosz érdekérvényesítés Marokkótól Pakisztánig, hogy a Közel-Kelet egyik fő hatalmi játékosává vált. Lassan úgy mozgatja a sakkbábukat, ahogy jónak látja. Ez nem azért különös, mert az elmúlt negyed évszázadban Moszkva gyakorlatilag semmilyen módon nem avatkozott be a tőle délre eső terület hatalmi játszmáiba, hanem azért, mert azt megelőzően annál inkább.
Oroszország ugyanis évszázadok óta harcol a földközi-tengeri csatornáért. Ennek érdekében heves küzdelmet folytatott a cionista térnyerés ellen; nem véletlenül támogatta Izraellel (és nem utolsósorban Amerikával) szemben az Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezetet. Szíria és Egyiptom egyaránt orosz fegyverekkel rontott a zsidó államra több alkalommal, arról nem is beszélve, hogy az egyiptomi Asszuáni-gátat is orosz finanszírozással húzták föl.
2020.01.17. (XXIV/03)
