„Annak a 3,2 millió magyar anyanyelvű embernek, aki Trianon után Magyarországon kívül rekedt, s egy utódállam polgára lett, közel a fele, másfél millió ember élt közvetlenül az új határok túloldalán. Ha tehát ezek a határok 15, 20 vagy 30 kilométerrel kijjebbre kerültek volna, akkor jóval kevesebb magyar veszett volna el Magyarország számára” - mondta a történész a lapnak.

Szerinte az igazi kárt sokkal inkább az emberveszteség jelentette, „a határ túloldalára került magyarok állami hovatartozása máig az igazi probléma, nem pedig az, hogy most épp hogy állunk a rézbányákkal”.

A trianoni határok meghúzásának ezen túl a tartósan hátrányos helyzetű kelet-magyarországi térségek kialakulásában is jelentős szerepe volt.

Mint Ablonczy Balázs kifejtette: a korabeli modernizációnak vagy polgárosodásnak három húzóövezete volt: Győr–Pozsony környéke, a Budapest–Székesfehérvár-tengely, valamint az Alföld, amely akkoriban egy nagyon erősen fejlődő régió volt. Ezt a trianoni szerződésben meghúzott keleti határ „teljesen agyonvágta”.

„A 20 évvel későbbi adatok azt mutatják, hogy ez a kelet-magyarországi régió teljesen beszakadt, elindult egy lejtmenet, ami sok tekintetben a mai napig tart” - fogalmazott a történész, hozzátéve, hogy a határ túloldalán is vannak olyan nagy múltú régiók, amelyek virágzó kulturális-gazdasági körzetekből pangó vagy depresszív vidékké váltak.