Foglakozása: légikisassszony

Jánosi Józsefné vezető légi utaskísérő. Minden nemzet határozott,
összetéveszthetetlen karakterrel rendelkezik Fotó: Somorjai
László

– Egyes tapasztalatok szerint az emberek némely zárt térben, mint amilyen egy
repülőgép fedélzete, másképpen viselkednek. Rövid időn belül kommunikálni
kezdenek egymással, akaratlanul is felmérik, hogy mire számíthatnak a közvetlen
szomszédtól.

– Mondani sem kell, milyen sokféle utassal találkozunk munkánk során. Vannak
közülük rutinosak, akik ugyanúgy viselkednek mint bárhol a földön. Van olyan, aki
nem fél, de mégis bíztatást vár tőlünk, vagy aki felfokozott várakozás közepette
nem találja az iratait, és rendkívül idegesen viselkedik.

– Mégis hogyan lehet felkészülni váratlan szituációra? Olyasmire, amire nem
lehet számítani?

– Nagyon sok helyzetre egy tanfolyam ideje alatt készítik fel a légi
utaskísérőket. A felvételin kiszűrhető, hogy megnyugtató, türelmes hozzáállása
van-e a leendő légi utaskísérőnek, aki képes beleélni magát az utas helyzetébe
is. Ha valakibe sok agresszivitás, sok düh szorult, aki rögtön robban, az világos,
hogy nem fogja tudni kritikus helyzetben megnyugtatni az utasokat. De az sem, aki túl
félénk, és azt csinálnak vele amit akarnak. A szituációs játékok során arra
derülhet fény, hogy hogyan kezelnék azt a helyzetet, amikor az utas mindent kifogásol:
nem jó az étel, az ital, nem jó az ülés, nem jó a gép, semmi sem jó. Szeretné
elvinni a fedélzetről, mondjuk a takarót, mert fázik, vagy bezárkózik a mosdóba,
mert ott akar dohányozni. (A Malév járatai nemdohányzó járatok és különösen
veszélyes terület a mosdó, hiszen ott még könnyebben keletkezhet tűz.) Számunkra
fontos szempont, hogy a mindenkori utas azt érezze, hogy megértik a problémáját. A
felkészítés szakaszaiban munkapszichológus segítségével oldják meg ezeket a
helyzeteket a hallgatók. Természetesen olyan váratlan helyzetekre is tudni kell
reagálni, amire még nem volt példa, némelyik pedig még extrának is mondható.

– Mesélne ilyet? Gondolom van néhány

– Az étkezés után – szokásos módon – törlőkendőt kínáltuk fel, hogy az
utasok megtörölgethessék az arcukat, kezüket. Az egyikük, aki még soha nem utazott,
elkezdte enni ezt a kendőt. Mondtam neki, hogy az nem arra való, ő pedig váltig
bizonygatta, hogy pedig nagyon finom. Nagyon megsajnáltam, hogy ilyen kellemetlen
helyzetbe került, végül sikerült lebeszélni az "evésről". Egy másik
történet, amikor egy idős bácsi, valamelyik kis vidéki faluból, Párizson keresztül
utazott az unokájához Amerikába. Felszállt a gépre, leült a kalapjában,
csizmájában, és senkihez egy szót nem szólt, csak ült és várt. Arra mentem a
cukorral – kínáltam az utasoknak a felszálláshoz a cukorkát – a bácsi először
azt mondta: "Köszönöm szépen, nem élek vele". Magyaráztam a bácsinak, tetszik
tudni, ez azért van, hogy ne duguljon be a füle a felszállásnál. "Ja, ez azért
van? Az mindjárt más!" Fogta magát, és a cukrot bedugta a fülébe, majd ott ült
órákig. Bármivel kínáltuk, semmit nem fogadott el. Egyszercsak odahívott, hogy
mondja már el aranyoskám, mikor fogunk elindulni? Alig akarta elhinni, hogy már két
órája repülünk, és perceken belül Párizsba érkezik.

– Úgy képzeli el az ember, hogy a légiutas-kísérők profi vendéglátók, olyan
háziasszonyok, akik mindent elkövetnek azért, hogy a vendégeik jól érezzék magukat,
miközben – ha úgy adódik – még a terroristákat is "leszerelik", távol
tartják a géptől?

– Ez több mint vendéglátás, hiszen e mellett profi, a biztonsági előírásokat
tökéletesen ismerő személyzetté kell válnunk. Vészhelyzetben ki kell tudnunk
menekíteni az utasokat a fedélzetről. A repülés közben nemhogy kisebb
elsősegélynyújtásra lehet szükség, hanem akár szülés is előfordulhat. A
személyzet repülésbiztonsági szempontból is komoly kiképzést kap: mi a teendő, ha
egy terrorista hatalmába keríti a gépet. Miként hárítható el az a veszély, hogy
bármelyik utas szembeszáll a terroristával. Egy biztos: mindenkor a gép és az utasok
biztonságát kell szem előtt tartani.

– Harminc év távlatában milyen kritikus helyzetet kellet átvészelnie eddigi
munkája során ?

– Mindössze egyszer kellett kényszerleszállást megkísérelni, az egyik amerikai
légitársaság gépén New Yorkból hazajövet. Már az óceán fölött jártunk, amikor
a parancsnok észrevette, hogy akadozik az egyik hajtóm? üzemanyag-utánpótlása.
Miközben az utasok nyugodtan nézték a filmet, a kapitány abban bízott, hogy legalább
Izlandig eljutunk. Végül hatalmas viharban sikerült Keflavik repülőterén leszállni.
A kapitány elmondása szerint ez egy nagyon súlyos helyzet volt, de szerencsénkre az
óceán vizére való kényszerleszállást sikerült elkerülni.

– Az óceánon is le lehet szállni repülőgéppel ?

– A gép le tud szállni a vízre, ugyanis egy darabig még nem sülylyed el ilyen
esetben. Ilyenkor egy kidolgozott menetrend szerint kell az utasokat kimenekíteni. Mivel
a gép előbb-utóbb elsüllyed, ezért le kell engedni a gép törzséről a csúzdákat.
Az esetlegesen vízbe került utasokat igyekszünk behúzni a tutajba. Egy vészhelyzetre
elméletben fel lehet készülni, hiszen az előírt procedúrát kemény gyakorlattal
sajátítjuk el a földön. Sajnos az élet gyakran váratlan helyzeteket produkál, és
ilyenkor a lélekjelenlét és a gyors döntés segít. Hiszen bármilyen probléma
adódik a saját magunk képzettségére vagyunk utalva. Természetesen soha nem úgy
indulunk el, hogy bármilyen gond adódhat, hiszen a statisztikák is arról tanúskodnak,
hogy a repülős balesetek elenyészőek a földi (autó, vonat) szerencsétlenségekhez
képest.

– Mondhatni, hogy bejárta az egész világot. A látottak, hallottak során milyen
tapasztalatokra tett szert, vagy esetleg miben változtatták meg önt?

– Nagyon sok helyen csak villanásokra nyílt ki a világ. Sőt néha a repülőtéren
vagy csak a repülőgép fedélzetén utazókon kívül mást nem is láttam. Számomra az
is rendkívüli, hogy tíz különböző nemzetiség? , olasz, német, angol, francia,
magyar utas között szinte száz százalékos pontossággal meg tudom állapítani, –
mielőtt még megszólaltak volna –, hogy milyen nyelven fog köszönni, és hogy milyen
nemzetiségű. Minden nemzet határozott, összetéveszthetetlen karakterrel rendelkezik.

Anélkül, hogy bármelyik nemzetről, népről véleményt mondanék, egészen
másképpen viselkedik egy japán ember, vagy egy európai ugyanabban a helyzetben. Ha
késik a gép rossz időjárás miatt, vagy nagy a forgalom a légtérben, egy japán
ember képes több órát egy mukkanás nélkül nyugodtan ülni a helyén. Meg sem
kérdezi, hogy mi történik. Tudomásul veszi a tájékoztatást, meghajolnak, mindent
megköszönnek, és étkezés után összecsomagolja a "lunch-boxot "– ételes
dobozt –, azt papírba teszi, még egy masnit is köt rá. Számunkra ez szinte
kuriózum. Egy európai ember ezzel szemben öt percenként felugrik: mi van már, mikor
indulunk, lekésem a csatlakozásomat, a tárgyalásomat satöbbi. Egy teljesen más
mentalitáshoz kell viszonyulni. És mi történik ha elmegyek Japánba egy hétre?
Egyszercsak azon veszem észre, magam, hogy én is ugyanúgy hajlongok, és ugyanúgy
mosolygok, és ugyanolyan szépen kezdek beszélni, mint ők. Ez ragad rám.

– Nyilván nagy fegyelmezettség és fizikai állóképesség kell ehhez a
munkához, annál is inkább, hiszen a rendszeres fel- és leszállás, a magasság is
fokozott terhelést jelent

– Természetesen jóval nehezebb egy túlnyomásos kabinban dolgozni mint a földön,
normál körülmények között, és a szervezetre gyakorolt hatása is eltér a
földitől. Az időzónák átrepülése újabb megpróbáltatást jelenthet. New Yorkba
menet hat órával kevesebb van, Japánban nyolc órával több. Gyakran két napig azt
sem tudom, hol vagyok. Ezért az átlagosnál több pihenőidőt kapunk a
regenerálódásra. Egyébként pedig, mint minden munkába, ebbe is bele lehet fáradni,
de én úgy érzem, hogy megszoktam ezt az életformát. Változatos, mondhatom nagyon
gazdag életem volt eddig is. Nem csalódtam.