Dr. Somody Imre. A miniszterelnök is kíváncsi a véleményére Fotók:
Somorjai László
– Ön szerint hogyan lehet a sikert a gyakorlatban tartós folyamattá tenni?
– Számomra az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy vajon hol húzódik az ember
teljesítőképességének a határa. Egy sportpéldával élve: Egerszegi Krisztinát
soha nem arra trenírozták, hogy egytized másodperccel ússzon jobban, mint a
konkurencia, hanem arra, hogy az adott szituációban hogyan tudja a maximumot kihozni magából.
A kettő között óriási lehet a különbség. Szerintem ahhoz, hogy a sikert hosszú távon
célul tűzzük ki, ez a hozzáállás feltétlenül szükséges. Ha ezt a szintet tartósan
megközelíti valaki, majdnem biztos, hogy sikeres lesz, egyszerűen azért, mert kevesen
képesek e szint megközelítésére.
– Ezt a mércét Ön mindenkivel szemben felállítja?
– Gondolja csak el: minél nagyobb csúcsokra igyekszik az ember, annál nagyobb csúcsok
elérésére képes kollégákkal kell együtt dolgoznia. Az ugye evidens, hogy az ember
csak úgy, önmagában leledzve a világban nem tud sikert elérni. Ehhez csapatmunka
kell. A csapatot pedig ugyanolyan következetesen kell fejlesztenem – mennyiségben is,
minőségben is –, mint ahogy a termékemet, a gyáramat, a piacomat fejlesztem. Különben
csak lehúznánk egymást. Tudja, én soha nem embereket keresek munkára, tehát én nem
egy jó pénzügyest keresek a gyárba, vagy egy jó orvost a kórházba, hanem mindig
csapattársat keresek. Abban a pillanatban, amikor az ember nagyban akar játszani, és
ide emeli a mércét, a legdöntőbb momentum az együttműködő képesség. Az, hogy a látásommal,
ha úgy tetszik, a víziómmal tud-e azonosulni és együttműködni az illető. Természetesen
tudás is kell, de a legfontosabb, hogy a stábom minden tagja olyan kérdéseket tudjon
feltenni, és erre olyan kreatív válaszokat tudjon adni, amivel minőségi ugrásokat
tehetünk. Így aztán nem kell bejárnunk az összes utat. Valahol ez az, amit én
folyamatosan átélek. Azt kell mondjam magának, sokan szeretnének velünk együtt
dolgozni Veresegyházán, szeretnének részesei lenni a sikereinknek, és nagyon nehéz
megmondanom a jelentkezőknek, hogy adott esetben nem arról van szó, hogy hány
egyetemet végzett, van-e doktorija, vagy hány nyelven beszél, hanem arról, hogy
alkalmas-e arra, hogy közreműködjék egy adott víziónak a megjelenítésében és
megvalósításában. A következő pár évnek az lesz a nagy kihívása számomra, hogy
hogyan fogom tudni egyre inkább alkotótárssá tenni a stábom minden tagját.
– Mi az Ön üzletfilozófiája, management-filozófiája?
– Magyarországon a 80-as évek közepén evidens volt, hogy a szaktudás ötször
magasabb szinten volt, mint a management-tudás. Éppen ezért én az egyetem után – közgazdászként
végeztem – elkezdtem management-szervezést, informatikaszervezést és kommunikációt
tanulni. Kicsit nagyképűen azt mondhatnám, elkezdtem "az emberrel" foglalkozni. Ez
a folyamat engem ahhoz segített hozzá, hogy megtanuljam: igazából az összes valós,
nagy horderej? döntés nem szakmai szinten, szakmai területen, hanem az emberi
viszonyok szintjén dől el, és emberi tényezőkön múlik. A 80-as években Magyarországon
az alapvető döntések azért fulladtak kudarcba, mert az emberi megvalósíthatóság
csekély volt. A társadalom, a politika addig-addig alkudtak egymással, amíg szétfolytak
a dolgok. Tudniillik a sikerhez vezető úton csak nagyon célirányos kompromisszumokat
lehet kötni.
1998. 12. 19. (II/51)
