Tél van, reggel, és sok iskolás az utcákon.
– Tessék mondani – fordulok oda egy bámészkodó nénikéhez, miközben fotós
kollégámat várom –, tudja-e, hogy ebbe az iskolába milyen gyerekek járnak? – Hogyne,
itt lakom már húsz éve. Fiatalember – húzódik közelebb hozzám – nem bántanak
ezek senkit, csak hát – s mutat ujjával a fejéhez –, no, szóval érti, ugye?
– Benedek István Aranyketrec cím? könyve annak idején olyan hatással
volt rám, hogy úgy éreztem, nekem erre a pályára kell lépnem. Nem a sajnálat vezérelt,
hanem a hivatástudat, hogy én ezeknek a gyerekeknek tudok adni, sikerélményhez
juttathatom őket. Sőt, biztos voltam benne, hogy szeretni tudom őket – emlékezik
harminc évvel ezelőtti élményeire Hitzingerné Klemens Lilla, az iskola igazgatónője.
– Sajnos kevesen tudják, hogy ezek a gyerekek sokkal őszintébben tudják
kimutatni érzelmeiket, szeretetüket, mint hasonló korú normál iskolás társaik
– még arra a gondolatára emlékszem, amikor azt fejtegette, hogy az iskola célja többek
között az, hogy a gyerekekben kialakuljon az az érzés, hogy ők is egységes egészek,
egyenlő tagjai a társadalomnak, s ezt fogadja el mindenki
, de ahogyan néztem és
hallgattam a tanárnő szenvedélyes hitvallását, az elkötelezett humanistát, hirtelen
reggeli várakozásom jutott eszembe, a mutogatós nénike, no meg a kétszárnyas nagy,
barna kapu: a bejárat. Csak az léphet ide be, aki ismeri a kódot. Azt a négyjegy? számot,
amely beenged egy másik világba. De jó lenne, ha ezen a földön senkinek sem kellene
megismernie! A Sziget kódja ez, bár Thomas Merton óta tudhatjuk, hogy "senki sem
sziget", bármennyire is különbözzünk egymástól
"Kedves Mikulás bácsi! Én csak egyszer verekedtem
" – kezdődött az a bizonyos
levél attól a kisfiútól, aki sohasem lesz képes megtanulni kézzel írni. Ezeket a
sorokat ugyanis számítógéppel írta. Boldogsága határtalan volt, amikor a kiprintelt
levelet olvashatta. – Maguk el sem tudják képzelni, hogy milyen boldogság ez nekünk!
– valósággal tűzbe jött az igazgatónő. – Aztán természetesen elküldtük a
levelet a Mikulásnak
A teremben négy számítógépen keményen dolgoznak a gyerekek. Egyszer?bb játékokat
próbálgatnak. Somlai István tanár úrtól aztán mindent megtudunk, de a legfontosabb,
az szemmel látható: korosztálytól függetlenül játszanak itt a gyerekek, akik nagyon
élvezik ezt az egészet. S hogy ezek készségfejlesztő programok is egyben, az csak a láthatatlan
pedagógiai ráadás.
Függőfolyosó, megyünk tovább. Üres az előbb még hangos kisudvar. Foglalkozások
vannak, a tettek ideje. Kopogunk, a gyerekek csodálkoznak, hogy és miért jöttünk mi
ide? De ez csak egy pillanat. Folytatódik a festés. A kis elsősökkel Szirmai Csabáné
foglalkozik. Előrajzolt síkidomokat festenek ki. A tanárnő segít, magyaráz, fest.
Együtt dolgoznak. – Ez a kör, ez piros
látod, így. – A gyermek apró ujjait saját
ujjaival fonja az ecset nyelére. Aztán egy simogatás, ami másutt felér egy öleléssel.
Síkidomok, absztrakt fogalmak
s a Down-kór. Közöttük pedig a "kifelejtett"
program helyett, a tanárnő.
– A mai nap megfelelő arra, hogy Laci a Holdra szálljon – hallatszik már
messziről Tamási Zoltán énekhangja. Ebben a teremben is kicsik vannak, náluk most éppen
Laci készül messzire. – Emberke! – szólítja meg növendékét a gitáros tanár úr.
– Csak két kezed van. Ne akarj abba anynyi mindent! – S a gyerekek félkörben ülve
különböző eszközökkel követik a zene ritmusát. Mosolyognak.
Egy másik teremben színes tornaszerek, különleges mászókák, egyensúlyozásra
alkalmas eszközök, nagy labdák vannak, s csak egy gyerek, akit Oroszné Kosik Gabriella
konduktor-gyógypedagógus mozgat, tornáztat speciális, egyénre szabott módszerekkel.
Huszonhat éve kezdtem – meséli, de fel sem néz, lazítja tovább az apróságot. –
Egyensúly- és mozgáskoordináció-fejlesztéssel foglalkozom a pár hónapos gyermektől
egészen az ifjúkorig. Nálam az eredmények nem látványosak. Már az is nagy eredmény,
ha egy tanítványom szomorúan jön be, s a foglalkozás végén vidáman, feltöltődve
megy el. Nálam még mosolygós ötöst is lehet kapni.
Az alagsorban járunk. Ascher Zoltán készségesen magyarázza a nyilvánvalót, nagyon
ügyesek a gyerekek, s teljes erőbedobással dolgoznak itt is. A sütés-főzést a tanár
úr végzi, hogy azért ő se unatkozzon.
Kedves Mikulás bácsi! Ha erre jársz, gyere, nézd meg ezt a tankonyhát, s ha van időd,
Kedzierszki Ági néni szívesen megtanít téged is mézeskalácsot sütni – fogalmazom
hirtelen a levelet. Ugyanis ilyen vidám minipékséget még életemben nem láttam. –
Manuális készségük itt játszva fejleszthető, ráadásul a munka gyümölcse rögtön
el is fogyasztható, feltéve, ha éppen nem visszük valamilyen kiállításra – tájékoztat
Ági néni. – Sablonok alapján dolgozunk – s miközben magyaráz, a keze egy
pillanatra sem áll meg. – Simítsd el a lisztet! Azt még bizony gyúrnod kell egy
kicsit. – S a gyerekek minden utasításának örömmel próbálnak eleget tenni.
Az ebédlő a tankonyha szomszédságában van, ahová már ebédelni jönnek a csoportok.
Vannak, akiket még etetni kell, de ők is ugyanolyan jó étvágygyal falatoznak, mint a
többiek.
Kedves Mikulás bácsi! Sajnos, előre megírom, hogy verekszünk, s verekedni is fogunk
minden hátrányos helyzet? emberért, különösen a gyerekekért, persze a magunk módján.
Meggyőződésünk ugyanis, hogy fogyatékosságaik ellenére nekik is otthonuk ez az ország,
ahol joguk van emberhez méltó módon, boldogan élni. Ezért hozz kérlek nekünk nagy
csomag toleranciát, humanista gondolkodást, civilizált viselkedést, szeretetet, hogy
tiszteletben tarthassuk minden ember méltóságát.
1999. 11. 27. (III/47)
