hetilap

Kopácsi Sándor a budapesti rendőrség főkapitányaként és a megalakuló nemzetőrség helyettes parancsnokaként vett részt az 1956-os forradalom eseményeiben. A szabadságharc leverése után, 1958 júniusában a Nagy Imre-per hatodrend? vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélték. A börtönből csaknem hétévi rabság után, 1963 márciusában szabadult. Azonban emberi jogainak korlátozása, s a személyét és családját sújtó diszkrimináció miatt 1975-ben Kanadába emigrált, ahol jelenleg is él. A magyarországi rendszerváltás következtében rehabilitálták, visszakapta rangját és becsületét.
– Milyen célokkal alakult meg az 1956-os nemzetőrség?
– A nemzetőrség egy integráló szervezet volt, mely lazán összefogta a honvédséget, a rendőrséget, a felkelő csapatok túlnyomó részét, azokat, amelyek egyetértettek a Nagy Imre-kormány programjával, s a kollégista egyetemista zászlóaljakat. A nemzetőrség vezető szerve, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság október 31-én alakult meg a Kilián laktanyában. Parancsnokká Király Bélát, helyettes parancsnokká engem választottak meg, s a választás eredményét a kormány utólag megerősítette. A gyűlésen egy küldött kifogást emelt személyem ellen, mondván, hogy október 24-én felkelőcsoportja tűzharcba keveredett a főkapitányság rendőreivel. Az előzményekhez tartozik, hogy korábban kiadott utasításom értelmében a rendőröknek kerülniük kellett a fegyveres konfrontációt, kivéve, ha fegyveres támadás éri a kapitányságokat. Mindössze egy-két esetben fordult csak elő lövöldözés. Válaszként az alábbi történetet mondtam el a jelenlévőknek: "A bíróságon János bácsit megvádolták, hogy a felperes kutyáját vasvillával leszúrta. Kérdi tőle a bíró : »Nem lehetett volna az állatot a villa másik végével távol tartani?« »De lehetett volna – felelte János bácsi –, ha a kutya is a másik végével jött volna.«"
Fegyver elé nem lehetett kiállni magyarázkodni, s a kérdéseket tárgyalással megoldani. Ezt követően választottak meg a nemzetőrség parancsnokhelyettesének. A nemzetőrség az összes fegyveres erőt összefogta, ami abban is megnyilvánult, hogy az utcán járőröző egységeknek három tagja volt: egy honvéd, egy rendőr és egy felkelő vagy egyetemista nemzetőr. November 4-től a nemzetőrség képviselte volna egyedül a fegyveres hatalmat, biztosítva a kormány kibontakozási politikájához szükséges erőt, s a fővárosban az élet normalizálását.
– November 1-jén Nagy Imre az orosz inváziós előkészületekre adott válaszként bejelentette Magyarország semlegességét. A minisztertanács ülésén Kádár úgy nyilatkozott, ha a korábban kivont orosz csapatok visszajönnek Budapestre, akkor ő puszta ököllel szerez elégtételt. Kádár azonban hamarosan eltűnt, hogy majd az orosz szuronyok mögött érkezzen viszsza. Mivel magyarázható ez a metamorfózis?
– Kádárral kapcsolatban egyelőre kevés a konkrétum. Amikor eltűnt, vélhetően találkozott Münnichhel, majd egy gépkocsiba tuszkolták és elvitték. Lehet, hogy erőszakot is alkalmaztak. Ezután az oroszok feltehették neki a kérdést, hogy akar-e első ember lenni, vagy inkább az eseményekért felelős személy marad. Kádár választott. Egyébként engem is megkörnyékeztek: valószínű, hogy Kádárral együtt én is szerepeltem az oroszok terveiben. Az oroszok oldalán azonban már nem lehetett választani, csak a kötél vagy a korona között. Letartóztatásomkor Szerov tábornok azt mondta: "Maga őrült, miért nem hallgatott ránk, most minisztert csináltunk volna magából is. Így viszont a legmagasabb fára akasztjuk fel."
Kádár sokáig egyáltalán nem volt a helyzet ura, a hatalom gyakorlatilag 1957. március végéig az oroszok, Szerov tábornokék kezében volt. Mindent az oroszok intéztek, Kádárt többnyire nem is tájékoztatták, a csicskás szerep jutott neki.
– Idáig ismert a történet, de ez önmagában nem magyarázza a véres megtorlást…
– Mi úgy gondoltuk, hogy Csou-en Laj magyarországi látogatása váltotta ki a terrort. A Jelcin-jegyzőkönyvből viszont kitűnik, hogy Marosán szigorú megtorlást követelő beszédére a kínai vezető azt felelte, ítéljék ugyan halálra Nagy Imrééket, de ne végezzék ki. Érdekes oka volt a Nagy Imre-per félbeszakításának is 1958 februárjában. Eisenhower és Hruscsov közeledése miatt ekkor nem lehetett volna a későbbi, második fordulóban, 1958 júniusában meghozott halálos ítéleteket végrehajtani. Kádár nem élt a kínálkozó lehetőséggel, az adott helyzetben az oroszok által is tolerált enyhébb ítélettel, hanem a per elhalasztása mellett döntött, a számára kívánatos ítélet érdekében. Kádár machiavellista szellem? felfogása szerint ugyanis nem volt célszer? életben hagynia azokat az embereket, akik potenciálisan megkérdőjelezhették volna hatalmának jogszerűségét. Érdekes Horn Gyula Cölöpök cím? könyvében a Kádárral és velem kapcsolatban leírt történet: az 1980-as évek közepén Kádár és Horn együtt repültek nyugatra. Horn azt kérdezte Kádártól, hogy tett-e élete során olyan intézkedést, amelyet később megbánt? Kádár nem tett utalást a Rajk-perben, vagy később a Nagy Imre-perben játszott szerepére, hanem a következő választ adta: Egy intézkedést megbántam, hogy Kopácsi Sándort kiengedtem külföldre. Mert ő ott írt egy könyvet, melynek minden sora igaz, s ez ebben a politikai helyzetben megengedhetetlen.
– A Nagy Imre-perben életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Hogyan élte meg a börtönt, a magánzárkát?
– A börtönben azt láttam, hogy aki elhagyta magát és lemondott a szabadulás reménységéről, az rövidesen, általában egy éven belül meghalt valamilyen betegségben. Rólam köztudomású volt, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is megőrzöm vidám természetemet. Előfordult, hogy a kétméternyi, szűk és sötét magánzárkában kérdezték meg tőlem, ebben a helyzetben milyen pozitívumról tudok számot adni? Mire én elkezdtem sorolni: nem kell járkálni, helybe hozzák az ebédet… A börtönben az embernek legelőször a belső megnyugvást kell megszereznie, s azután mindjárt könnyebb a túlélés és a kapcsolatteremtés. A börtön egyébként nagyon jó iskola volt a számomra, mivel rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba. Általában négy embert helyeztek el egy egyszemélyes zárkában, mivel annyira magas volt az elítéltek száma.
Három hónapon keresztül Bibó István volt a zárkatársam. Dolgozott a börtönben egy politikai tiszt, aki a rabok politikai átnevelését irányította. Egy ízben ez a tiszt nyilvános vitát kezdeményezett Bibóval 1956-ról, megengedve neki a szabad véleménynyilvánítást. Bibó körülbelül fél óra alatt mélyreható elemzést nyújtott a forradalomról, ellenfelét valósággal elsöpörte érvelésével, aki paprikavörösen, ordítozva és magánzárkával fenyegetőzve rohant el a rabokból álló alkalmi szeminaristák gyűrűjéből.
– Mi vezetett végül a szabadulásukhoz?
– Figyelemre méltó előzményei voltak az 1963-ban bekövetkező általános amnesztiának. Az ENSZ-ben évről évre visszatértek a magyar kérdésre, ami egyre kellemetlenebbé vált az orosz és magyar politikusok számára. A kubai rakétaválság után tárgyalás kezdődött a kérdés megoldásáról, s az alkut, vagyis a magyar politikai foglyok szabadon bocsátását 22 millió márka kamatmentes kölcsönnel pecsételték meg, melyet a nyugatnémet kormány nyújtott Magyarországnak. Mivel az amnesztia közel 1000 politikai foglyot érintett, ez azt jelentette, hogy személyenként 22 ezer márkára taksálták a fejünket.
– Évtizedekkel 56 után miben látja a forradalom jelentőségét?
– Akkor az eseményekbe úgy kerültünk bele, mint Pilátus a credóba, s a történések tettek bennünket azzá, akik lettünk. Azonban az 1956-os forradalomnak is meglett a hazai és nemzetközi kihatása, majd pedig utóélete. Ha Nagy Imre nem áll a forradalom mellé, sőt élére, s nem vállalja fel az ügyet, akkor az események nem emelkedhettek volna világtörténelmi jelentőségre, hanem a szocialista lágeren belüli házi torzsalkodás szintjére süllyedtek volna. A levert magyar forradalom mérte az első súlyos csapást a moszkvai bizánci kapura s a kommunista rendszerre. A nyomában fellépő hajszálrepedések vezettek el később, 1989–90-ben a rendszerváltáshoz, s végeredményben a szovjet birodalom bukásához is. Másrészt itthon sem maradt hatás nélkül a forradalom, hiszen a kegyetlen megtorlás után a szovjet és magyar vezetésnek látnia kellett, hogy a magyarokkal nem lehet úgy bánni, mint a többi lágerbeli néppel. Ezért engedték meg a háztáji gazdálkodást, és tettek különféle engedményeket, amelyek messze túlmutattak a környező, blokkbeli országok lehetőségein. A Kádár-rendszernek oda kellett figyelnie a lakosság helyzetére, s a nyugattól kapott kölcsönök egy részét az életszínvonal emelésére kellett fordítania. A magyar forradalom világtörténelmi jelentőségét egyébként jóval hamarabb felismerték külföldön, mint itthon, Magyarországon. Az USA szenátusában kezdeményezték először 1956-nak és ezen belül Nagy Imre szerepének a méltatását, s a kongresszusi jegyzőkönyvben is rögzített elismerését. Amikor 1975-ben kijutottunk Kanadába, úgy rendeztük be az életünket, hogy soha többé nem jövünk vissza. 1989-ben, hazatérve Nagy Imre temetésére, felemelő érzés töltött el bennünket. Nagyon kevés olyan emigráció volt a magyar történelemben, melynek tagjai azzal a jó érzéssel térhettek haza, hogy az eszméik győztek. Mert bizonyos értelemben győztünk, hiszen 1956 alapkövetelései hamarosan teljesültek. A gond később az volt, hogy a sokféle 56-os szervezet többet harcolt egymás ellen, mint 56 megismertetéséért, s ez az egymást marcangolás ellenérzést váltott ki a társadalomból. Első hazatérésünkkor, 1989-ben még nem dőlt el teljesen, hogy békés lesz-e a rendszerváltás. A Ferihegyi reptéren ért bennünket az utolsó piszkálódás: bár minden okmány rendben volt, mégis fél órára feltartóztattak bennünket, s magyarázatként felsőbb parancsra hivatkoztak. Később megtudtuk, hogy a szállodában, ahol megszálltunk, az elhárítók fél órát totojáztak a poloskák elhelyezésével, ezért kellett bennünket visszatartani.
– 1975-ben, 53 évesen, a börtönévek után befejezett jogi doktorátussal, nyelvtudás nélkül emigrált feleségével Kanadába, ahol lánya, veje és unokái várták. Volt pincér, konyhai dolgozó, takarító. Majd a rendszerváltás után itthon is szerepet vállalt, és az év egy részét Budapesten töltötte. Milyen területen tudott bekapcsolódni az itthoni közéletbe?
– Nagy Imre temetése után megtörtént a rehabilitációm: 1990-ben visszakaptam a rendfokozatomat, sőt előléptettek altábornaggyá és az annak idején itthagyott lakásunkat is visszaadták. Az újrainduló politikai életben többen is megpróbálták személyemet zászlajukra tűzni, ezt azonban én nem vállaltam. Úgy éreztem, hogy két területen tudok hasznos lenni. A Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnökeként az egykori bajtársak rehabilitációjának a meggyorsítását segítettem, a másik terület pedig a bűnmegelőzés volt. 1991-től 1995-ig a polgárőrség elnöke voltam. 78 éves vagyok, nemrég a lányom kérdezte: "Papa, nem volt még elég a világmegváltásból, s nem kellene egy kicsit már a családodnak élni?" Ezért minden társadalmi tisztségemről lemondtam, s végleg visszamegyünk Kanadába, legfeljebb egyszer-egyszer eljövünk még Hévízre.
– Önéleti könyvében leír egy érdekes esetet. 1973-ban, az izraeli–arab háború időszakában utazott a villamoson, amikor egy utas a nácikra emlékeztető módon, habzó szájjal szidta a zsidókat. Az utasok közül senki sem kockáztatta meg, hogy szembeszálljon a pocskondiázó, de a hivatalos politikával megegyező véleménnyel. Azt írja, ez a megalázás volt az utolsó csepp a pohárban. Később Kanadában megkapta Izrael államától a Világ Igaz Emberei kitüntetést, s fát is ültethetett Jeruzsálemben, a Yad Vashem Intézetben, az Igazak fasorában. Hogyan történt mindez?
– A német megszállás alatt 14 zsidó ember volt nálunk, családok, illetve munkaszolgálatosok, akiknek segítettünk. Az 1980-as évek közepén, tudtunk nélkül indították el a Yad Vashemnél a kitüntetésünket, s néhány évbe telt, míg Miskolcról és egyéb helyekről beszerezték az írásos nyilatkozatokat, illetve bizonyítékokat, hogy zsidó személyeket mentettünk meg. 1988-ban, Toronto egyik nagy zsinagógájában vehettem át az ENSZ izraeli nagykövetétől a kitüntetést. A következő évben kéthetes izraeli zarándokútra utaztunk, s amikor megérkeztünk Jeruzsálembe, a Yad Vashembe vittek bennünket. Itt Káddist mondtak a szüleimért, akikkel együtt csináltuk annak idején a mentést, majd az intézet vezetője és én mondtunk beszédet, ezután fát is ültettünk.
– Könyvének végén írja, hogy miután leírta az utolsó oldalt, attól kezdve soha nem gyötörték többet az éjszakánként visszatérő rémálmok. A könyv megírásával beváltotta kivégzett bajtársai kérését, valamint megtalálta lelkének békéjét. Ez azt jelenti, meg tudott bocsátani egykori ítélőbíráinak?
– Még a pártállam kellős közepén, 1972-ben történt, hogy vacsorameghívást kaptunk egy régi barátunktól. Előzőleg megkérdezte, nem baj-e, hogy a vacsorán Szalay József, a nyugdíjas főügyész is részt vesz, aki a Nagy Imre-perben a vádat képviselte. Szalayt jól ismertem, kezdetben egyetértett Nagy Imre reformjaival, de 1956 után köpönyeget fordított. Feleségem, Ibolya úgy nyilatkozott, ha mi nem zavarjuk Szalayt, akkor ő sem zavar minket. A vacsora során kedélyesen elbeszélgettünk, eliszogattunk, majd Szalayékkal felültünk a villamosra, s kiderült, hogy egymás közelében lakunk. A villamoson szemben ült a két asszony, mi pedig Szalayval szemközt, amikor a beszélgetés közben váratlanul a következő kérdéssel fordult hozzám: "Sándor! Meg tudnál-e nekem bocsátani?" Először meglepődtem, majd valami hallatlan jó érzés töltött el. Ha ez az ember, aki korábban olyan fontos pozíciót töltött be, s tisztában volt azzal, ami valójában történt, most a bocsánatomat kéri, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy mi győztünk! Majd visszakérdeztem Szalaytól: "Kinek a nevében teszed fel ezt a kérdést?" Ő azt felelte: "Annak a nevében, akit te is, én is annyiszor megtagadtunk, Jézus Krisztus, a Megváltó nevében." Mire én azt válaszoltam: "Az Úr Jézus nevében megbocsátok neked." Az élő ember tehát meg tud bocsátani, de ki bocsát meg a kivégzettek nevében?

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek