– Mi volt az oka annak, hogy Magyarországon a Nagykunságra esett a választás a kutatásban?
– Magyarország egésze Európa perifériáján helyezkedik el. Következésképpen a kapitalizálódás és az iparosodás évszázados irányzataihoz áttételesen és megkésve kapcsolódott. Ehhez képest a vizsgált kistérség még inkább a periférián helyezkedett el, hiszen az iparosítás első hulláma csak az 1970-es évek elején érte el. A szocialista iparosítás ezen hulláma, mely csaknem húsz évig tartott, új fejlődési pályára állította ezt a körzetet. Ez a folyamat a ki-lencvenes évek eleji üzembezárások idején megszűnt. Ezt követően egy másfajta pályára állt a mikrokörzet, melynek fő jellemzője a tömeges és tartós munkanélküliség és a beruházások hiánya volt.
Ezeken túl, a rendszerváltás után beáramló tőke egészen új munkaszervezeti és munkaerő-felhasználási formákat követelt meg, olyanokat, amelyek az előző időszakban ismeretlenek voltak hazánkban. A munkaerővel szembeni igények – ide értve a betanított munkát is – jelentősen megnőttek. Manapság a munkaadó elvárja, hogy a betanított munkás is képes legyen kommunikálni és a munkahelyi konfliktusokat kezelni, képes legyen önálló döntéseket hozni, kreatívan viszonyulni a környezetéhez, a minőségbiztosítási rendszereket működtetni, és folyamatosan tanulni. Ezen követelményeknek az alacsony iskolázottságú és az alacsony munkakultúrájú rétegek és csoportok alig vagy egyáltalán nem tudnak megfelelni. Sajnos a vizsgált körzetben az iskolázottság szintje alacsony, sok a munkaerőpiacról tartósan kiszorult ember.
– Ebben a régióban hagyományosan mezőgazdasággal foglalkoztak az emberek. Nem lehetne erre visszatérni?
– Nem. A világ ezen a szinten már túlhaladt.
A rendszerváltás után volt ugyan olyan politikai vízió, amely úgy gondolta, hogy a volt téeszek földjének szétosztásával egy új osztályt, a "magyar farmereket" létre lehet hozni, illetve ezzel tompítani lehet a falusi munkanélküliséget. Ez ideig egyik elképzelés sem igazolta a hozzá fűzött reményeket. A hazai mezőgazdaságban nem jött létre az a "farmer"-réteg, amely versenyképes lenne az Európai Unió magángazdálkodásaival.
– Milyenek a megélhetési viszonyok?
– Nagyon rosszak, és nem csak a tömeges és tartós munkanélküliség okán. Ezzel kapcsolatban azt emelném ki, hogy a vizsgált személyek családjainak csaknem egynegyedében nincs kereső, pontosabban olyan személy, aki munkája után kapna pénzt. Legalább ilyen mérték? gond a bérek alacsony szintje, vagyis az, hogy a dolgozók pénze a minimálbér körül összpontosul. Ez a körzet zárt munkaerőpiacával kapcsolatos, azzal, hogy túlkínálat van. Így az új munkaerő-piaci kereslet igazodik ehhez – még a multinacionális cégek is –, és fizetést a minimálbért némileg meghaladó szinten hajlandók csak kínálni a munkaerőnek.
Ebből adódóan ugyanazért a munkáért, amelyért Nyugat-Magyarországon 70-75 ezer forintot fizetnek, a vizsgált körzetben mindöszsze a minimálbér felett néhány ezer forintot kínálnak. Ez furcsa helyzetet teremt: a munkanélküli rosszul él, azonban a munkát vállaló sem képes kitörni a szegénységből ezzel a fizetéssel.
– Nagyon magas a munkanélküliek száma ezeken a területeken. Hogyan és ki próbálja visszavinni ezt a sok embert a munkaerőpiacra?
– A munkanélküliek száma valóban magas, bár ez a valós helyzetet nem tükrözi. Ugyanis az inaktivitás mértéke elfedi a munkanélküliség tényleges szintjét. Példaként említem, hogy az állásban lévők aránya a nők között nem éri el az ötven százalékot, ami rendkívül alacsony. A munkaügyi hivatal és a helyi önkormányzatok nagy erőfeszítéseket tesznek a foglalkoztatottság szintjének növeléséért, persze "rossz" hatékonysággal. Ez nem véletlen, hiszen ők csupán kényszer-munkahelyeket tudnak létesíteni, ténylegeseket nem. Ez alatt azt értem, hogy miután nem vagy alig létesülnek új, piaci alapú munkahelyek, a hivatal és az önkormányzatok a (tartós) munkanélkülieknek köz- és közhasznú munkákat képesek csak kínálni. Ez ugyan ideig-óráig segít ezeken az embereken.
– Ön szerint hogyan lehetne megtörni ezt a generációkon keresztül öröklődő, kilátástalan állapotot?
– Nos, ez fontos kérdés. Annál is inkább, mivel a körzetben is kitermelődött a munkanélküliek ifjú generációja. Ők azok, akik munkanélküli családokban nőttek fel, átvették a szüleik mentalitását és életstratégiáját, nem szereztek magasabb iskolázottságot és eladható szakképzettséget. Nem tanultak meg dolgozni, pontosabban nem tanították meg őket dolgozni úgy, hogy megfeleljenek a munkaerőpiac új és megnövekedett igényeinek. Ennek leküzdéséhez speciális felkészültség kellene az oktatás részéről, és persze sok pénz. Ezek egyelőre hiányoznak, és csak az elmarasztalás és az elítélés hangjai hallatszanak, ami pedig kevés. Ez a politika felelőssége is.
– Mire gondolt, amikor a politikáról beszélt?
– Mindenekelőtt arra, hogy ezek a rétegek és csoportok önerőből, társadalmi-állami segítség nélkül nem képesek kilépni jelenlegi helyzetükből. Vagyis központi pénzekből finanszírozott programok nélkül nincs megoldás problémáikra. A politikai elitnek a leszakadás, az elszegényedés kérdéseire is sokkal több gondot kellene fordítania. Figyelembe kéne venniük, hogy a társadalmi folyamatok – mint ahogy számos más folyamat is – közép és hosszabb távon fejtik ki hatásukat. Ezekre nem lehet négyévenkénti választási ciklusokban hatékony válaszokat adni.
2001. 12. 14. (V/50)
