Gyász Móron Fotó: MTI
A móriak mind odagyűlnek félkörbe, hátha újat mond. Csak a válaszai jutnak el hozzánk. A műsorvezető kérdései nem. Szemben állunk a bank jelentéktelen, panelek közti földszintes épületével. Szép Csaba lányát délután hozták ide a barátai a munkahelyéről. Innen hívta fel telefonon kétségbeesett sírással küszködve az édesanyját.
– Megfogták őket! – adja tovább állításként a fiatal posztos rendőrnek feltett kérdésemet a vele beszélgető hölgy. Állításként ismételi, amit itt mindenki hallani akar. Míg nem késő, jó hangosan mondom: nem állítás volt, csak kérdés.
A rendőr a fejét rázza.
Emberek az utcán, a lépcsőházakban villanyok égnek.
– Ecce homo – jut el hozzánk egy mondatfoszlány, ugyanaz a hang készségesen magyarra fordítja: íme az ember.
– Ezek nem emberek! – pontoz valaki.
– Pedig azok – véli a hang gazdája –, az a borzalmas, hogy ezek is anyaszülte emberek. Ugyanúgy, mint te vagy én. Hogy képesek ilyesmire? Hogyan juthatnak el emberek idáig? Miért nem fogták meg azt a pénzt, aztán takarodtak volna el innen. A móri bank akkor csak egy lenne a sok közül. Ezekhez képest a Viszkis elsőáldozó. Nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez a kisváros ezt kiheverje. Elfelejteni pedig sohasem fogja – mondja az "ecce homo" gazdája.
Alig ismerem Mórt. Legtöbbször gyalog fordultam meg itt. Mindig az erdőből kijövet, a Perczel iskola előtti téren, ahol az ötven kilométeres Vértes túrák legdélibb ellenőrző pontja van. A móri fordulópont. Így neveztük. Megpihentünk. Kóla, jégkrém. Tarkó a köztéri csap alá. Aztán Ervinnel visz-sza a Vértesbe. Ez volt Mór.
II.
Golyó ütötte lyukak a pénzintézet ablakán. Rémségek bankja Fotó: MTI
2002. 05. 17. (VI/20)
