hetilap

Orbán Viktor, a kamuti csoda. Hölgyválasz Fotó: MTI

Kamut, július 20-a, szombat délután hat körül jár az idő. A falu főutcájába még befordulni is nehéz, mert tettre és még ki tudja mire kész fiatalok intenek le esernyővel, és kérdik, kiféle, miféle vagyok, és főként, hova ez a nagy igyekezet. Mondom, azt hallottam, jön Orbán, Orbán Viktor, őt szeretnénk megnézni. Rövid tanakodás után továbbküldenek a parkoló irányába, a falu főtere felé. A főtér mellett buszok, autók sokasága, még a mellékutcák is zsúfolva. Na – mondom magamban –, itt minden falusinak van autója, mert hogy így kiteszik szemlére. Nem helybéliek ezek bizony, ki tudja honnan gyött ez a sokaság – tárja szét a kezét egy idős bácsi, akinek a portája előtt leparkolunk. Csudát látni jöttek – teszi hozzá még mosolyogva. Mert az már csodaszámba vétetik, hogy ide egy miniszterelnök ellátogasson, ilyen itt még nem volt. Rögtön replikázom – nincs itt csoda, hisz a polgár, aki jön, nincsen már állami hivatalban. Az lehet, de a meghívóban ez áll – vitatkozik az öreg, és rögtön a kezembe is nyomja, hogy magam is győződjek meg róla.

Orbán Viktor tehát – akit a szervezők a Polgári Magyarország miniszterelnökének aposztrofálnak – részt vesz a rendezvényen. Ha eddig nem tudtam, hát itt ezen a délutánon megtudom, hogy van a Polgári Magyarország, és van az a másik, a bolsevikok, a kommunisták, a vörös bárók országa. Maga újságíró – nyilall bele a felismerés a mellém sodródott úriemberbe; amikor meglátja a fényképezőgépet a nyakamban: rögtön elkomorul a tekintete. Melyik oldalon áll? – szegezi nekem a kérdést. Pista, hagyd már békén, mit nyomulsz annyira! – szól rá a másik oldalról egy idősebb férfi. – Hadd végezze a dolgát , de azért jót írjon róluk! – kacsint felém.

A hangulat egyre feszültebb. Lehetünk vagy kétezren a nevesincs kertben, ahol a faluból elhurcolt kulákok emlékének állítanak kopjafát az utókor jelenlévő képviselői. Viktor késik – szögezi le az iménti indulatos szomszéd. – Hiába, a nagy emberek tudnak időzíteni – teszi hozzá rögtön.

Közben a hangulathoz igazodva elkezd szemerkélni az eső. Izgatott morajlás fut végig a tömegen, de még ez sem a Viktor közeledtét jelzi, csak az esőnek szól. Nem megyünk el innen, még ha bőrig ázunk is – jelenti ki határozottan egy előttem álló hetven év körüli nénike. Ekkor, mintegy varázsszóra feltűnik a kormányzati, sötétkék, amerikai kisbusz. Az első ülésről frissen vasaltan pattan ki egy kormányőr, majd miután két társa is biztonságosnak találja a terepet, megjelenik a már ismert mosolyával a volt miniszterelnök. A tömeg ezt a hollywoodi fordulatot már nem bírja. Hirtelen egy hang visszhangzik az esős délutánban: "Viktor szeretünk!, Viktor veled vagyunk!" – rikolt előttem, szinte megfiatalodva az iménti idős néni. Mámoros pillanatok ezek. Zászlók kerülnek elő, és felhangzik a régi-új jelszó: "Ria-ria, Hungária!" Bevallom, ennél a résznél megborzongtam egy kissé, de lehet, hogy csak a hűvös idő miatt, egy szál ingben, én, akit nem fűt a polgári tűz…

A nagyember persze nem érkezett egyedül, a helyi fideszes országgyűlési képviselők gyűrűjében feltűnik a sokat tudók mosolyával az exkisgazda exminiszter Boros Imre is. Persze csak én használom az ex jelzőket, a tömeg és a szónokok mind tudatosan miniszterelnök urunknak szólítják Orbán Viktort. A helybéliek fő hangadója, szervezője, Komáromi László lép az emelvényre, és átszellemülve mondja el az összejövetel célját. Azokra az elhurcolt gazdákra, kulákokra emlékezünk, akiket Kamutról vittek el a mai kormánypártok elődei – összegzi röviden. Furcsán szólnak ezek a szavak egy huszonéves fiatalember szájából. Közben valaki halkan súgja a tömegből: "Tulajdonképpen ő akar lenni a következő polgármester, azért van ez a nagy felhajtás a faluban." Odafordulok és egy biztató hunyorgás erősíti meg az előbbi suttogást. "Alig vannak itt a faluból – súgja még alkalmi ismerősöm. – Nem kíváncsi senki itt a nagypolitikára – teszi hozzá. – Este viszont aratóbál lesz, már fő is a pörkölt – érzi az illatát?" Csendre intenek bennünket, mert elkezdődött az ökumenikus istentisztelet, ahol a helybéli plébános szenteli meg a kopjafát. Előtte azonban a református esperes idézi a szentírást. "Perelj Uram, a velünk perlőkkel, harcolj a velünk harcolókkal" – hangzik fel a zsoltár. A végére azonban kimondva és kimondatlanul is kiderül, kik az üldözők, és kik az üldözöttek. Mindezt a tömeg ájtatos arccal helyesli ámenek közepette. Hiába, adni kell a polgári imidzsre. Sok a szónok, közben a gyomrok egyre hangosabban korognak. Az egyik szónok megemlíti, hogy a megyében él egy tűzcsiholó, gabonára szakosodva, aki majd megoldja a gazdák problémáit.

Orbán Viktor beszédét történelmi visszatekintéssel kezdi, arra is utalva, hogy a történelem olyan, mint a malomkő, amely vagy lecsiszol vagy megőröl, és minden attól függ, milyen anyagból vagyunk. Az anyaghasonlat fekszik. "Keményből, megtörhetetlenből!" – hallatja a tömeg a hangját. Aztán már csak a jól megszokott panelekből építkezik. Az elmúlt négy évben sikerült úgy felépíteni a jövőt, hogy annak középpontjában a családi gazdaságok és a magángazdálkodók állnak. Majd jön a kisgazda hasonlat, "A haza nem eladó" szinonimája, a "földet nem szabad külföldi kézbe adni". Kicsit hiányolom, hogy most nem fenyegeti meg az osztrák gazdákat, bár ennek itt keleten nem sok foganatja lenne. "Nincs szükség tovább Magyarországon a privatizáció folytatására" – hangzik az erős kijelentés, mire a sorokból a vörös bárók vagyonát visszhangozza a tömeg. A végén a hajrá formula nagy sikert és ovációt vált ki a tömegből. Elment az idő, itt a vacsora ideje – nyugtázza mellettem az előbb még oly lelkes nagymama; öröm volt hallgatni a Viktort – teszi hozzá a tőlem szélsőjobboldalt álló résztvevő, aztán irány a bogrács. Mert a lelki táplálék után jól fog esni egy kis fizikai is. Egy jó adag polgári körömpörkölt. Mit tehetnék mindehhez hozzá? Induljunk elfele haza, mert az idő itt eljárt felettünk.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek