Anthony Garotinho, a meglepetésember feleségével kampányol. Dobogón végzett Fotó: Reuters
A brazil elnökválasztás újra a figyelem homlokterébe emelte a politizálás egy új dimenzióját Latin-Amerikában: nem a klasszikus politikai jobb- vagy baloldal fogalomkörébe zárt, hanem az úgynevezett evangéliumi elvek mentén való társadalmi kiállást és a biblikus értékek képviseletét a közügyekben. Mindez újdonságnak hat, ha a demokrácia és a diktatúra párharcának régi fogalmaiban szemléljük a dél-amerikai kontinenst, ám kevésbé az, ha az elmúlt pár évtized társadalmi átalakulásának tágabb folyamatában vizsgáljuk a fejleményeket.
A korábban monopolhelyzetű, a politikával erőteljes szimbiózisban élő katolikus egyház mára nemcsak híveinek mintegy negyedrészét veszítette el szerte e kontinensen, hanem korábbi, erős politikai befolyásának jelentős részét is. Igaz, hogy a pünkösdi és neoprotestáns egyházaknak sok helyütt még harcolniuk kell a római katolikus egyházzal megegyező jogállásért, de másutt, mint például Chilében kétségtelenül végbement már az, amire kevesen számítottak: egy történelmileg stigmatizált és margina-lizált csoport képessé vált a világi állammal kötött újfajta kliensi kapcsolat létrehozására.
A társadalmi-politikai elfogadottság pozitív háttere természetesen visszahatott az evangéliumi egyház taglétszámának ismert növekedési spiráljára, de nem hagyta érintetlenül a közéletet sem. "Senki sem képzeli ma már komolyan azt, hogy figyelmen kívül hagyhat kétmillió választót. Sokan vagyunk, és szavazunk is" – idézik Anabalón püspök, a Chilei Pünkösdi Metodista Egyház fejének mára már egyhangúlag elfogadott véleményét. Ez az új, nagyságukból és fontosságukból fakadó öntudat találkozik a politológusoknak azzal a megfigyelésével, hogy az evangéliumi – könnyen mobilizálható, és ezért "kívánatos" – választók akár el is dönthetik a törvényhozás összetételének sorsát. Erre a "mérleg nyelve" pozícióra azért is tehetett szert az evangéliumi választótábor, mert a jelenlegi chilei választójogi törvény (a magyarhoz hasonló, úgynevezett binominális listás) rendszere már viszonylag kicsiny "átszavazás" esetén is jelentős erőelmozdulást eredményezhet. A külső, világi megfigyelők véleménye szerint az állam, a katolikus egyház és az evangéliumi egyházak közötti átrendeződés jó stratégiai célkitűzés volt
az új partnerek számára.
A gondot némelykor szinte már csak a "politikai protokoll" jelenti. Amikor például a Haza Hónapja keretében évente összegyűlnek a chilei keresztények, hogy hálaadó tedeumon országuk vezetőiért könyörögjenek, majd megáldják őket, a politikai elemzők fontos következtetéseket vonnak le már abból is, hogy mikor melyik politikust – köztük az államelnököt és az öszszes közjogi főméltóságot, a hadsereg és a bírói kar vezetőit – éppen hová ültetik ezen a mindenki számára különleges összejövetelen. Mindez arra utal, hogy a politika számára a katolikusok alternatíváját jelentő pünkösdi–karizmatikus "evangéliumi" gyülekezetek, ha nem is "királycsináló", de politikai tényező rangjára emelkedtek. Ezeknek a nagy belső kohézióval rendelkező közösségeknek – szemben a katolikusok választási magatartásával – ráadásul nagyobb a politikai összetartása is. Egy brazil tanulmány szociológus szerzője ezt summásan így összegzi: "a testvér a testvérre szavaz".
Ez utóbbi, a helyhatósági választásokon szerzett tapasztalatot idén már a "nagypolitika" is visszajelezte.
A dél-amerikai kontinens legnagyobb országában, Brazíliában – sokak meglepetésére – az elnökválasztás első fordulójában a szavazatok tizenkilenc százalékával az az Antony Garotinho végzett a harmadik helyen, aki az első "evangéliumi" szenátor volt országa történetében. A második fordulóban a győztes Lula támogatására a híveit sikerrel mozgósító Antony Garotinho mindenképpen az idei választások nyertese lett: ismertségi és elismertségi mutatói messze felülmúlják jelenlegi eredményét még akkor is, ha választóinak száma nagyjából megegyezik a harmincmilliós brazil evangéliumi kereszténységgel.
A Brazil Szocialista Párt színeiben húsz éve politizáló Garotinho 1994-ben tért meg, közvetlenül egy majdnem végzetes autóbalesete után. A szülővárosában, Camposban már akkor is komoly sikerrel politizáló politikus azóta már azt vallja, hogy Jézusnak valahogy meg kellett tudnia állítani, hogy megszólíthassa, és az ő útjára vezesse, amit korántsem balesetnek, sokkal inkább élete fordulópontjának tart. Antony Garotinho felesége, Rosinha is politikus, aki éppen a szövetségi politizálás felé tartó férjét váltotta fel a Rio de Janeiró-i kormányzói székben. A már férje mandátuma idején is a szegénységellenes harcot és a szociális munkát koordináló, frissen megválasztott politikus asszonynak természetesen továbbra is ezen a területen kell munkálkodnia. A favellák, a riói szegénynegyedek lakóit ugyanis nemcsak Rosinha szólította meg, hanem az informális hatalmát féltő alvilág is, amikor az idei választások bojkottjára igyekezett mozgósítani – mint kiderült, sikertelenül.
Az összesen kilenc, négy saját és öt örökbe fogadott gyermeket nevelő politikus házaspár egyáltalán nem szokványos politikusi arcéle az európai újságírók figyelmét is felkeltette. A Le Monde cikke azt emeli ki, hogy a Világ Világossága Presbiteriánus Gyülekezethez tartozó férj és a vele párhuzamosan kampányoló feleség pólóján nem annyira politikai, mint világnézeti szlogent hordott és képviselt, és hogy a politikai nagygyűléseken sem átallották megvallani hitük tárgyát, Jézust mint élő személyt. Garotinho ugyan elkülöníti a politikai fórumot az egyházi köz-élettől, de politikusi hivatását már hitbeli meggyőződéséből fakadóan gyakorolja, s mint mondja, a közigazgatási, tehát a politikai döntéseit is a Biblia és az ima alapozza meg.
Ami Európában, ha nem is botrányt, de legalábbis megütközést kelt, az a déli féltekén már korántsem példa nélküli. Guatemalában Elias Serrano személyében volt már ténylegesen is megválasztott neoprotes-táns hit? államelnöke egy országnak, és szerte Közép-Amerikában, beleértve Mexikót, egyre nagyobb politikai erőt képviselnek a kereszténység e "reformátorai". Dél-Amerika ma egyes – jelesül katolikus – vélemények szerint gyorsabb ütemben válik protestánssá, mint a 16. században Közép-Európa, s kétségtelen, hogy ha ez így van, a lelkek feletti befolyásért folytatott küzdelem új, izgalmas szakaszában a politikának előreláthatóan nem lesz kisebb a szerepe, mint hajdan a történelmi reformáció idején volt.
2002. 12. 13. (VI/50)
