Fotó: Somorjai L.
– Úgy szólítanak, hogy bajuszos nővér, meg nővér bácsi. Persze, mert egyedül vagyok férfi ápoló az egész kórházban – mondta mosolyogva Hunyadi Zsolt. Az ötvenes éveiben járó férfi több évi munkanélküliség után egy évig volt hajléktalan, most pedig egy budapesti kórház segédápolójaként dolgozik. – Belecsöppentem a hajléktalanok világába, alkalmazkodtam hozzájuk, beilleszkedtem, de nem csináltam azokat, amiket ők, például nem kötődtem.
– Az mit jelent?
– Amikor jól beittak, mindig belekötöttek valakibe, meg verekedtek, de én ezt soha nem csináltam, inkább megfordultam és elmentem. Veszekedtek, kiabáltak, nagyon csúnyán beszéltek egymással, de én nem avatkoztam bele.
– Miből élt ez alatt az egy év alatt?
– Üvegeket gyűjtöttem, három-négy ezer forint összejött. Ebből vettem kenyeret meg dohányt, mert úgy sodortam a cigit, nem készen vettem. Kaptam munkanélküli segélyt is, ez tizenhatezer körül volt. Így aztán megéltem valahogy egyik hónapról a másikra.
– Mennyi jött össze egy hónapban?
– Olyan huszonötezer.
– És most, hogy már dolgozik, mennyit keres havonta?
– Minimálbért kapok meg túlórát és a délutános műszakért pótlékot. Ennyi, de azért szeretem csinálni. Többször volt, hogy szabadnapos voltam, és a betegek másnap reklamáltak, hogy hol voltam, miért nem láttak? A betegápolás nagyon fárasztó, de ezt a munkát nem lehet kényszerből csinálni, ha az ember fáradt, akkor sem lehet kiabálni velük. Ezek a cukorbetegek, idősek, akikkel foglalkozom, tudja, a második gyerekkorukat élik, türelmesnek kell lenni velük. Volt, aki azt mondta, semmi pénzért nem dolgozna itt, én meg pont ezt szeretem. Gondolhatja, nem a pénzért csinálom.
Matók Lajos, a Budapesti Módszertani Szociális Központ mentálhigiénés csoport vezetője
2003. 08. 08. (VII/32)
