Dávid 180 kilométert kerékpározott a hétvégén. "Miért ne teljesíthetnénk többet, mint az egészségesek?" Fotók: Pál Imre
Dávid 19 éves látássérült.
– Tegnap a 180 kilométeres távot tandem kerékpárral tettétek meg. Mint vaknak, hátul kellett ülnöd. Milyen érzés ráutalva lenni az előtted ülőre?
– Teljesen átlagos érzés. A vak ember majdnem mindig rá van hagyatkozva más emberekre.
– Régóta sportolsz?
– Hét éve. A tandemezést csak három éve csinálom, amit rendszeresen sportolok, az a csörgőlabdázás. Benne vagyok a felnőtt válogatottban is.
– Miért kezdtél el sportolni?
– Mert szeretek mozogni, mozgás nélkül nem tudok meglenni. A csörgőlabdát még a tornaórák alkalmával szerettem meg.
– Születésedtől látássérült vagy?
– Koraszülöttként jöttem a világra. Betettek egy inkubátorba, ahol túladagolták az oxigént – ezért vagyok ilyen.
– A vacsoráról kijövet egymás vállába kapaszkodva mentetek
– Mindig úgy megyünk, hogy kapaszkodunk valakibe, ha idegen helyen vagyunk. A vállfogás csak azért volt egymás mögött, mert kevés volt a hely. Amúgy inkább a karolás szokott működni.
– Iskolába jársz vagy dolgozol?
– Számítástechnikai szakközépiskolába járok. Van egy programozói rész, amit szeretnék elvégezni, és utána továbbmenni egyetemre.
– A sérült embereknek sok esetben nagyobb az életkedve, mint az egészségeseknek
– A sorstársaimat figyelve, én is így veszem észre. A sérültekben, a fogyatékosokban van egy bizonyítási vágy, hogy megmutassák: ők is meg tudják csinálni, amit mások, és akkor már miért ne csinálhatnának meg többet is, mint az átlag. Ez bennük van. Nem mindegyikükben, de elég sokban közülük.
Weisz Ildikó a vakok általános iskolájában tanít testnevelést és úszást gyógypedagógusként.
– Egy vak gyereknek az élete múlhat rajta, hogy tud-e úszni. Ez egy állóképességi sportág, ezért nálunk az állóképesség növelése a legfontosabb. tizenhárom éve tanítok. A legfélénkebb gyerekem, aki ott tartott, hogy a korlátba kapaszkodva beledugta fejét a vízbe, másfél éves együtt tanulás után ma már egyedül
átússza a nagymedencét.
A legszebb mondat egy tévériportban hangzott el a tanítványaimtól: számukra az a legfontosabb a testnevelés órán és az edzéseken, hogy érzik, biztonságban vannak. Nekem ennél nagyobb elégtétel nem volt a munkám során.
Ottó. Korcsolyázom, síelek, most éppen a Mozgássérültek Állami Intézetében dolgozom mindenesként
2003. 08. 29. (VII/35)
