Ballagunk a hangár felé a reptér szokatlan esti csendjében, a hangárban sem moccan semmi, tucatnyi gép közt a brassói hotel-delta-májk, odabenn Csaba azt kérdi:
– Megismered?
Aztán valaki ránk köszön, nem tudjuk, honnan jön a hangja, állunk, mígnem egy olajos szivacsmatracról, amelyen egy gép alatt háton fekve feküdt Ottó, mert szerelte, felemelkedik. Kezünkben három halló három táskában, a harmadik Sándoré, megkértük, jöjjön velünk, tapasztalt pilóta, formailag is kell a jelenléte, mert Csabának a hatóság valamilyen engedélyt még nem küldött meg, bár megszületett. Még a nap is fenn van, onnan lehet csak tudni, hogy a felhőréteg vékony és nincs mögötte másik, hiszen az ég kékje erősen átsejlik rajta, a felhők mögött tudniillik mindig kék az ég. Húzzuk ki a gépet, előbb tankolunk, egy kutyát most is látok, a winkleri rendszer szerint ez egy falusi centrumkutya, vagyis van benne minden kutyából, amely a templom előtt egyszer már elment. Jó jel kutyát látni, nagytermet? biztonsági őrrel sétál olyan mozgással, mint valami valódi véreb, a marmagassága úgy tizenöt centi, a kutyán pedig látszik, hogy szeretve van, az pedig az egész budaörsi repülős társadalmat szemmel láthatóan mulattatja, hogy komoly, nagy, széleshátú őrt lát együtt ekkorácska önvédelmi és harci kutyával.
Rögtön mondom, ha vékony a felhőtakaró, miért ne mehetnénk ma éjjel a felhők fölé? Mert hogyha úgysem látunk semmit a sötétben, akkor végképp ne lássunk semmit. Se a földet. Se magunkat. Csak felettünk a csillagokat, esetünkben kicsit közelebbről, mint szoktuk. De nem mehetünk a felhők fölé semmiképp. Úgy értelmét vesztené a visual fly lényege, vagyis hogy a gépet nem a torony, nem is a rádió, hanem a pilóta irányítja, a pilóta szeme talál meg mindent a sötét éjszakában hatszáz méter magasról pillantva a mélyben világító terepasztal tárgyaira. Meg aztán ez egymotoros gép, nincs pótmotor, bármi történhet, ha leáll, mi lesz, kényszerleszálláskor fontos minden méter. Ha a felhők fölött állna le a motor, időt vesztenénk, nem látnánk meg azonnal azt a helyet, amely alkalmas a leszállásra.
Állomások a "terepasztalon", ahol már vártunk. Áruházak, ahol vettünk. Utak, melyeket naponta megteszünk. Magasból éjjel nincsen se sík, se hegy. Az utas a homlokát a szélvédőnek nyomja, tökéletesen elréved, hallgatja a fülére simuló hallón át a két pilóta szakszer? és kurta közlésekből álló párbeszédét. Figyeli, ahogy Sándor az elemlámpával rávilágít a fordulatszámmérőre, hogy Csaba jobban lássa a számlapot, és ettől a mutató azután egy darabig zölden fluoreszkál, Sándor pedig azt mondja Csabának:
– Megfestettem neked.
Az utas nem kíván semmit, azt sem, hogy szóljanak hozzá, azt meg főleg nem, hogy megszólaljon. Minden egyszeri, visszaadhatatlan, mint minden katarzis. Lehet-e az ember repülésfüggő? Persze. Vannak gépfajták, amelyekkel elég egy út a függéshez. Olyan erős a motorjuk, hogy függőleges helyzetben elérhető, hogy a gép a légcsavaron lógjon. Mint a "szitáló" helikopter. Csaba már vezetett ilyet. Azt mondja, olyan, mintha egy rakétában ülnél. Én nem mondhatom, kedves olvasó, hogy megfestettem neked, mert ez csak egy vázlat lehet a valósághoz képest. Lassan beletanulok élvezésébe.
Első útjaimon még feszülten figyeltem mindent, egy életre meg akartam jegyezni minden másodpercet, semmiről sem akartam lemaradni, a szemem végig tágra volt nyitva, a szemüvegem pedig kézzel tartottam optimális középre, hogy a keret se zavarjon a látásban. Mint egy kukker. Vagy gukker? Már nem vagyok mohó. Tudom, hogy nem fut el az élet, nem viszi el a macska, hogy semmiről sem fogok lemaradni, mindent meglátok a kabinból ideje jöttén, és minden megtörténik velem, aminek kell. Még valami nyugodt mosoly is elterül a képemen, egy otthoni kerti jelenet érkezik a gépre, amikor Szabó Feri átszólt a második szomszédból, toltam a talicskát lassú léptekkel, mögöttem a fiú másodikos olvasókönyvvel és mondta fel a verset, Mezei Andrásét: "ha apuval megszökünk, délig haza se jövünk, a kezünket zsebre vágva kisétálunk a nagyvilágba."
Látom az iskola utcáját, ahol a tanítónő óvatosan azt mondta, hogy a fiúra olyan szót használt egy kolléga, amit gyerekre nem, inkább felnőttre mondunk – szkeptikus –, és egy lépést hátraléptem, nem tudva, sírjak vagy nevessek.
A kifutó fényei felkapcsolva, a felszállás sima, Budapest előttem, a lélegzet eláll. Kezdődik, ami a repülés, hogy olyankor nincs helye semmi másnak, pedig csak egy utas vagyok, gyerek a kérdéseivel, a másodikos olvasókönyvvel, semmi hozzáértés, de ébren pihenek mégis, teljes nyugalomban. A Napról még annyit, hogy a Concorde Párizs–New York járata olyan gyors volt, hogy a pilóták azzal szórakoztak, azt élvezték, hogy napnyugta után pár perccel ismét elérték repülés közben az atlanti térnek azt a pontját, ahonnan a Nap ismét látszott teljesen, egy nap kétszer jött fel nekik.
Sándor néha kivilágít a fehér szárnyra az elemlámpával. Tudatlanságom és élénk fantáziám összjátéka azonnal elfogadható legendát kerít a mozdulat köré, miszerint a fehér szárny visszaveri a fényt és így a másik gépről, amely iskolaköröket ró, jobban észreveszik a jelzést. Kiderül aztán, de mentségemre mondva magam jövök rá, hogy egy szárnyból kibújó szöget figyel Sándor az elemlámpával, amit a repülők katonának neveznek. Ez a szög jelzi, ha a futóm? tényleg kiért, mert azt a szárnyak fölül másképp nem lehet látni. Ez megbízható, mint egy katona, mert kiengedett futóm? nélkül nem lehet olyan simán leszállni. Budajenő fényeire nézek le, ahol csak a hegyoldalba, egy bizonyos határig felkúszó fényekről lehet tudni azt, hogy milyen lehet a domborzat, körben tökéletes, fekete sötétség. A települések sárga fényszigetek. Jobban körülhatárolhatók, mint nappal. Pontosan lehet tudni, hogy az ottan Páty, Telki, Budajenő, Tök, Zsámbék, alattunk Biatorbágy, előttünk Etyek, Herceghalom és Bicske, a kettő között odalenn Háromrózsa a kosarakkal, Bakró család tizenkét négyzetméteren. Odalenn az úton megáll egy autó, villog az elakadásjelző, talán bennünket figyel, miattunk állt meg, nekünk jelez, felelünk a reflektorral. Azzal, amit leszálláskor azért nem használunk, mert mi lesz, ha egyszer kiég az izzó a reflektorból, és akkor majd anélkül kell leszállni. Nincs itt mazochizmus cél nélkül.
Mint éjjeli tolvaj, úgy lopakodunk Bicske fölé, az Erőm?-tavon horgászok hatalmas fény? lámpája, kerülünk egyet, amit először felismerek benn, az a Kisállomás hosszan és szélesen kivilágított peronja, mellette két temető, benne lenn felmenők és a végső fizikai helyem. Látni a templomot, a főutcáról a Kossuth útra kanyarodó autókat, a Göllner-sarkon beforduló embereket a járdán, az otthonokat, ahol béke van vagy harag, vagy egyszerűen megy A nagy Ő. Ahol könyökölnek a konyhaasztalnál és készülnek erre a mai holnapra. Vagy nem.
– Jobb kilences kifutó szabad – mondja a torony, amely megszemélyesült, mert odalenn még felszállás előtt volt egy pillanat, amikor láthattam a repülésirányítót.
– Szárnya, lába kinn, reptér megvan – mondja leszállás előtt Csaba, Sándor egyetért, én meg csak úgy benne vagyok a soros kapcsolásban. Földet fogunk, hazamegyünk. Azt kérdezi tőlem Csaba könnyedén, ha majd ő megy, elmegyek-e vele egyszer Kolozsvárra?
Költői kérdés.
2004. 05. 06. (VIII/19)
