Nem mindegy, hogyan nőnek fel a gyerekek (Képünk illusztráció) Fotó: S. L.
Amelyet természetesen büntetésként fog fel. Az első három nehézre sikerült iskolai év után kissé nehezebb hatni egy kilencéves gyerekre, mint egy hatévesre, ha ott kezdi a tanulást, ahol a helye. A szülőt, ha nem előrelátó, elkényelmesíti a buktatási tilalom, az osztályismétlésig át nem vinné a gyereket a speciális iskolába, majd, ha muszáj! –, hiszen a gyerek halad. Nem bukik. S mindebben az a tragikomikus, hogy ez éppen az esélyegyenlőség elvére hivatkozva történik meg. Van egy olyan mellékzöngéje is, hogy a speciális iskola nem esély, hanem zsákutca, süllyesztő, amelytől őrizkedni kell. Hogyan lehet ezt üzenni a gyógypedagógus szakmának? Szoktam gondolni, hogy egyetlen gyerekkori év a felnőttkorban tíz esztendőnek számít. Bár lehet, hogy csak én nem értem ezt az egészet. Mindenesetre elmentem a legközelebbi speciális iskolába és megérdeklődtem, menynyien iratkoztak be. Négyen.
A bicskei József Attila Speciális Iskola a Szent László Általános Iskolával egy telken áll. Elhelyezkedése is kifejező: kapuja balra, hátul, udvarról nyílik. A bicskei bíróság épülete mögött áll. Valamikor ez volt az egykori járás börtöne. Az utcafronton a Szent László Iskola húzódik, amely azelőtt a "kettes iskola" alsó tagozata volt. Ide jártam egykor én is iskolába. Amikor az elsőt kezdtük, akkor indult a kisegítő iskola a mellettünk lévő épületben. Mi nemes kegyetlenséggel gúnynevén emlegettük az intézményt. De csak egymás közt. A tanár nem hallhatta. Tiltották. Hazafelé battyogva olykor harcoltunk az odajáró túlkoros fiúkkal, s ez a harc jobbára önvédelmi gyakorlat volt – részünkről. Az ottani gyerekek valahogy mindig hamarabb értek, erősebbek, életrevalóbbak, ügyesebbek, keményebbek voltak nálunk. Főleg romák. Mert lehet, hogy nekünk volt már fürdőszobánk, (meg gyerekszobánk, melyben ámbátor anyánk is ott aludt), de ők képesek voltak egy kerékpáron hárman is menni.
Egyik hajtott. A másik a kormányon ült. A harmadik a csomagtartón állt, két kezével a hajtó vállát fogva, az állát büszkén felszegve. S mindezt abroncson pattogva. Gumi nélküli keréken. Némelyek tudtak a Szent Lacin (ez patakunk közneve) kézzel kárászt fogni. Némelyikük tizenkét éves korától az apja mellett ült a bakon. Bár a kocsi elé olyan sovány gebék voltak fogva, mint Don Q. Rosinantéja, vagyis két ilyen gebéből jött volna ki egy paraszt lova, de ezek a nagyfiúk akkor is férfiként dolgoztak apjuk mellett. Akkoriban, 1977-től hosszú ideig az iskola kimondatlanul a "nemzetiségi iskola" szerepét látta el, az akkori stratégia így látta jónak a szociális különbségek kezelését. Mintha a két másik iskoláról akarták volna levenni a roma gyerekek terhét. Annyi igazuk talán volt, hogy azokat, akiknek értelmének semmi baja nem volt, de szociálisan sérültek voltak, hozzá kellett szoktatni az iskola gondolatához, s ha a szoktatás jól sikerült, jöttek át a mi osztályainkba. Ennél rosszabb volt, ha tőlünk kellett átmennie társunknak a kisegítőbe. Ezt a szülők mindig nehezen fogadták. A gyerekek is rettegtek. Később vigyorogva láttuk őket bandázni, el is felejtettek bennünket, nem igényeltek tőlünk semmilyen együttérző szót. A romák mindig együtt, többségben erősek. Ezért is választhatták akkoriban a tehermentesítésnek ezt az adminisztratív formáját, a megosztást, amely viszont azokra a gyerekekre rakta át a terhet, akik valóban gyógypedagógiára szorultak.
Ma már ez más. Ha jól látom a József Attila Iskolán, fészek akar lenni, esély is, menedék. Szembe akar menni minden hozzá kapcsolódó előítélettel. Azt akarja megmutatni, hogy rosszabb az értelmileg és szociálisan vagy mindkét módon sérült kisgyereket hagyományos tanrend? iskolában stresszelni, és jobb egy olyan iskolába adni, ahol minden őérte történik. Ahol minden személyre szabottabb. Differenciáltabb, ugyebár.
Laci jár a fejemben. Láttam a napokban színpadon játszani társaival. Abban a darabban, melyben a Rátót képviselőtestülete talál egy óriás tököt. Sírva röhögtem. Mert ennyi örömet, erőt, őszinteséget és kedvet a játékhoz még színésztől sem mindig látni. Laci különben éppen olyan, mint egy faluszínházi legény a harmincas évekből. De a többi gyerekben is megvolt ez a lendület, a hagyományos iskolák "Ki mit tud?" vetélkedői mintha sokkal formálisabbak lennének.
Másrészt ezeknek a gyerekeknek sokkal nehezebb megtanulni a szöveget, mégis megtették. Több olyan jelenetet is láttam, melyben a tanárok maguk is szerepeltek, némelyik jelmezben. Közben arra gondoltam, a gyerekszereplők hová mennek innen haza, s milyen darabban játszanak tovább. De ne dramatizáljuk! Vannak itt már szép számmal jó körülmények között élők. A műsor címe ez volt: Ilyenek vagyunk mi. Szóval nem olyanok, mint amilyennek gondoltok, hanem pontosan ilyenek. Még pontosabban: "ilyenek is tudunk lenni". Meg lehet bennünket nézni. Nem kell tőlünk félni. Az egész persze Bicskének szólt volna. Annak a városnak, amelynek ez a megyei fenntartású iskola nagy szolgálatot tesz. Nehéz sorsú gyerekek gyűjtőhelyeként, ahol a tanár egyben szociális munkás is.
A műsor után egy teraszon fiatal tanárokkal beszélgettem, akiken mind látszott, hogy az összes történetet hazacipelik. Néhányat elmondtak. Talán, mert magánbeszélgetés volt, azért tartom meg magamnak. Maradjunk a művelődési ház nagyterménél, ahová azért szervezték ezt a műsort, hogy a városnak megmutassák magukat. De főleg a szülőkkel és a tanulókkal telt meg. Nyitányként felolvastak egy Füle Lajos-verset, miszerint ki gyermeket kapott, az bajt is kapott vele. "S mit álmaiban képzelt, nem jött be: gyermeke nem lángész, csak középszer! Mit kezdjen így vele? (
) Te is családod gondja voltál, s belőled is, – ugyan ki hitte volna –, ember lett végül is."
Végül is. Az aulában volt egy kiállítás a gyerekek alkotásaiból. Jó nagy tömeg volt, álltam egy asztalnál és a Lovas katona felszerelése cím? rajzalkotást lapozgattam, amely egyébként a teljesség igényével készült. Akkor elém állt egy kisfiú, a fiam óvodai csoporttársa és legjobb barátja, nos ő azzal köszönt, hogy elém állt. Megmutatta magát. Kérdeztem, mi az a seb az állán, azt mondta, elesett, és elment. Németh Zoltán gyermekvédelmi felelősről azt hallom, óvatos és határozott. Kimegy, megkérdi például, csinált-e valami rosszat a gyerek közvetlenül azelőtt, hogy leesett a lépcsőn. Valentényi Lászlóné igazgatónő szerint ritka, amikor kétszer kell kimenni, a törvényt, ha már éppen arra járt és benézett a gyermekvédelmi felelős, mindenesetre elmondja, keményen, lassan, közben megnézi a lépcsőt, ingatja a fejét, s azt mondja a gyerekre nézve meg az apára: valóban csúszós lehet itt ez a lépcső, ejnye, felmosás után pláne, főleg a fagyban
Aztán megjön Arnold – nevének jelentése sas –, aki öt testvérével él együtt tizenkét négyzetméteren, akinek a szavát még nem hallottam, csak elképzeltem, mosolygott, szokás szerint, én vissza, kezemben a Lovas katona felszerelése cím? tanulmánnyal, mire megszólalt: "Mikor tetszik hozzánk jönni?" Vittek egyébként ruhákat, játékokat a Hetek-cikk után a háromrózsai tizenkét négyzetméterre, köszönik szépen.
Az itteni tanulók nem indulnak egyenlő eséllyel, halmozottan hátrányos helyzetűek, amit úgy képzeljünk: értelmi fogyatékossága mellé betársulhat a nagycsalád, munkanélküli, családi pótlékból, vagy rokkantnyugdíjból élő gondviselőkkel. Például:
– "Jaj, Magdi néni, forró víz jön a csapból!" – szaladt ki a zuhanyzóból (Zánka, Úttörőváros) egy zuhanyzót életében először használó fiú.
Hallok olyan gyerekről, aki nem akart főtt ételt elfogadni, mert hatéves koráig konzerven, kenyéren, felvágottakon élt. Az igazgatónő ezt a történetet nem erősíti meg, meg is jegyzem, mintha tompítani akarna. Azt mondja, van olyan tanuló, autista kislány, aki nem fogad el akármilyen ételt. Azt mondom, hogy itt még a meleg ebédnek is sokszoros a jelentősége. Helyesel, és én lassacskán megértem, hogy ő nem ma kezdte az itteni munkát, hivatalánál fogva sem tartozhat rám minden, ezek különben is családi dolgok, ő ezt már tudja, én pedig vegyem észre, ha eddig nem tudtam volna.
Másrészt benne már kialakult sora van, hogyan kezelje tapasztalatait. S bár az ijesztő történetek szajkózása hatásos lenne, csak elriasztaná a szülőket. Az elején tehát csupa jó dolgot mond el. Azt, hogy tanulmányi versenyeket nyernek, hogy sportban mennyire jók. Nem egy volt diákról meg nem mondaná senki, hogy valaha ide járt. Hogy sokan szakmunkások lettek. Érettségizett tanuló is van, s ha nem itt kezdték volna iskolai pályafutásukat, hanem rendes tanrendben, annyi bukás és kudarc érte volna őket a nem nekik való szint miatt, hogy a tanulásról többé hallani sem akartak volna. Beszél egy középsúlyos értelmi fogyatékos kislányról, akit a társai mindenben segítenek: öltöztetik, fogják a kezét, gondoskodnak róla osztálytársai.
Képzeljünk el egy gyereket, aki megülni sem bír a padban. Ha valami nem sikerül, dührohamot kap, tör-zúz, gyengék az idegei, nem bírja a stresszt. Miért gyengék az idegei? Mert úgy született, örökölte, mert erre hajlamosítja a környezete, mert betegségeire gyógyszert szed, amelyeknek ez a mellékhatása. S mi lesz vele, ha nem ismerik meg? Ha nem hatnak rá? Ha nem alakítják? Ha nem nyugtatják meg? Ha nem karolják fel egy speciális iskola szakemberei? Elsüllyed a saját környezetében, beleolvad, ugyanolyan esélytelen lesz, mint a szülei voltak, és olyanná lesznek a gyerekei.
Szóval egy táblát rakhatnának a házára: "A kitörés technikai okokból elmaradt!"
És hogyan tovább? A gyógyszer is elmarad. Mert arra nem lehet inni. A betegség kiteljesedik. Gyógyírként marad egy kis szesz, amely egyre több és egyre nehezebbé teszi a generációk, esetleg három, egy fedél alatti életét. Jönnek a könny? és súlyos testi sértések, a "dolog elleni erőszak", a bűnözés néhány egyszerűen kivitelezhető formája, mindez szintén gyerekek szeme láttára.
Ismerek egy beteg gyereket, aki mindenkit Dalmának szólít. Néha tör-zúz. A szülei sokat szenvednek tőle és vele. Ha rossz, büntetik. Legutóbb szobafogság volt a penitencia. A fogságban kicsomagolta a szobát. Mind a négy falról leszakította a tapétát, amelynek vitorlányi darabjait a bezárt szoba közepére ülve apró fecnikre tépkedte. Módszeresen és kaján örömmel, a darabokat két marékkal feje fölé tartva, szórta magára, mint a pénzt szokták a gengszterfilmekben: "Gazdagok vagyunk!".
Dalma családi barát. Távoli városban él. Ő nem szenved a gyerektől. Nem volt ideje meggyűlölni. Sem a személyét, sem ezt a helyzetet. Mondhatni: neki könynyű. Más kérdés, hogy Dalma hatalma a jósága, türelme van, hangot talált a gyerekkel, aki rajong érte. De Dalma nem marad, legfeljebb egy délutánt, elfoglalt, hivatásában sem tesz mást, segít. A gyereknek egy délután kevés a jóból. Mikor nincs vele, igyekszik varázsolni a szavaival. Azt hiszi, azzal, ha mindenkit Dalmának szólít, a szüleit, a boltost, a buszsofőrt, a tanítóit és a házban lakókat, akkor majd visszajön a szeretett (lény). Mindenki Dalma lesz. Vagy ha nem is látszik fizikai jelenléte, a Dalma megszólítás után csiribí-csiribá – mindenki Dalmához hasonló mértékben érti meg őt.
Kell egy biztos pont.
2004. 05. 20. (VIII/21)
