"A vadkacsák szabadok, ahogy mi is azok vagyunk" Fotók: Somorjai L.
– Pepe, a Te életed hogyan került vízre?
– Én alapvetően a szentendrei hegyek között nőttem föl, így gyerekként nem sok közöm volt a vízhez. Az egyik tanárunk, Visky Éva néni viszont hetedikes korunkban kitalálta azt, hogy menjünk ki a Magyar László úttörő vízitelepre. Itt a parancsnok Rétey Lajos bácsi volt. Ő tanította nekünk ezt a vízi mesterséget. A vízi úttörő az egy fogalom volt, és a mai napig is az. Nagyon komolyan vették akkor is a vizet az öreg mesterek, meg úgy gondolom, hogy most is.
– Milyen hangulata volt abban az időben ezeknek a vízitelepeknek?
– Mivel a vízitelepeken, az iskolán kívül folyt az oktatás, nem volt meg az a pártállami nevelés, mint napközben. Az öregek egyszerűen át tudták adni ezt a tudást, hogy ki ne haljon a mesterség. A kötélkezelésen, a hajójavításon, az evezésen az életed múlhat. Egész évben kint éltem, télen jöttem csak be, novemberben még kint voltam, és februárban már megint kint voltam. A legtöbb szülő, így az enyéim is, nehezen engedte el a gyerekeit a Dunára, mert az mindig veszélyes volt. A Duna mindig megszedte az áldozatait. De nagyon fontos volt az a fajta rend és tisztesség, ahogyan megtanították ezt a szakmát.
– Ha jól tudom, a felmenőid között is akadtak vízi emberek.
– Igen, a nagypapám hajóskapitány volt. Ő Galata volt. Mi eredetileg nem Pereházyak vagyunk, hanem Galaták. Nagyapám a török eredet? Galata városban volt kapitány. Ő ízig-vérig hajós ember volt, és egyfolytában járta a Dunát. Az öreg nagypapám pedig, a köbüki, bérgyilkos volt. Az akkor még egy tisztességes foglalkozásnak számított.
– Hogy érted, hogy bérgyilkos volt?
– Úgy, ahogy mondom: bérgyilkos volt, ez volt a tisztességes foglalkozása.
– Ebből mi öröklődött beléd?
– Hát, az az őrület, hogyha például a vízen nem úgy csinálják a dolgokat, ahogyan kell, akkor tényleg ölni tudnék. Persze a biztonság érdekében, és csak képletesen szólva.
– Tinédzserként mi ragadott meg a vízi életben?
– Ami egy gyerek számára először iszonyatosan megdöbbentő volt, hogy bementünk egy úttörőtáborba, és a következőt láttuk: ott ült nyolc darab csíkos trikós ember, mindenkinek matrózsapkája volt, csak egynek volt tiszti sapkája, mint a révészeknek. És akkor, amikor azt mondta, hogy: "Hölgyeim és uraim, egészségükre!", akkor mindenkinek föl kellett állni, és ki kellett vonulni.
Mindenki sorban állt, vigyázzban állt. Ott volt sapka, tisztelgés, jobbra át meg balra át. Így feszesen mentek és így húztak, azért, mert az evezésnél mindenkinek egyszerre kell mozogni.
Ebben a helyzetben ez egy gyerek számára nagyon izgalmas közeg volt. Engem is nagyon megragadott a rend és a rend iránti vágy. Mert hiszen kalandozni is úgy lehet, ha mindez rendben megy és nem anarchiában. Én már Dél-Amerikát is bekalandoztam. Ott is tudtuk, hogy nem ihatunk, nagyon kell vigyázni, őrséget kell állítani, figyelni kell. Tehát egy olyanfajta rendnek kell megnyilvánulni, hogy túléld ezt az egész dolgot, mint ahogy szerintem az államban, a családban mindenütt rendnek kéne lenni, és mivel ez nincs, ezért van annyi baj.
Pereházy Pál, alias Pepe
2004. 08. 27. (VIII/35)
