Adél helyett is nézem a szépségeket Fotó: Somorjai L.
– Van olyan téma, amiről a leginkább szeret festeni?
– Mindent nagyon szeretek festeni, de leginkább a vizet, mert folyamatos mozgásban, lendületben van. Úgy érzem, hogy az életet és a lendületet sugározza. Erre nekem is óriási szükségem van, hiszen megtanultam édes, kicsi lányom látássérülése kapcsán, hogy nem állhatok meg. Érzem belül a sokkoló, toló érzést, hogy mindent láttassak vele, amit én a szemeimmel élvezhetek, felfoghatok. A legtöbb látó ember nem is gondolja – miért is gondolná –, hogy mennyire dőzsölhetünk a szépségekben, az isteni csodákban. Én, mióta anya vagyok, mindig Adél helyett is nézem a szépségeket. Szinte bűntudatom van, amikor tavaszodik. Gyakorta elidőzöm a hullámzó víznél vagy vízesésnél, mert sohase magamnak nézem már. Mindig szeretném átadni, úgy megfogalmazni, hogy kicsi lányom a lelki szemeivel is megértse, elképzelje és lássa, és tartsa szépnek és értékesnek azt, amiről mesélek, amiről a gondolataimat átadom neki.
– Hogyan veszítette el a kislány a látását?
– Adélka nem így született, ő teljesen egészségesen jött a világra, csak koraszülött volt. Éppen ezért inkubátorba tették, ahol olyan mérték? oxigén-túladagolást kapott, hogy elvesztette a látását. Több alkalommal megműtötték, ám ezek az operációk sikertelenek voltak. Azóta igyekszem ezt a helyzetet elfogadni, de valójában iszonyúan fáj. Nem akarok vádaskodni, de nyugati országokban nem fordulhat elő, hogy az inkubátor
rosszul adagolja az oxigént. Ha kevés oxigént kap a csecsemő, az agykárosodást okozhat, amitől szellemi fogyatékos lesz a csöppség, ha pedig túladagolják az oxigént, akkor úgy jár, mint az én kislányom: megvakul.
– Hogyan tudta feldolgozni azt, hogy Adélka nem lát? Fel lehet ezt dolgozni?
– Ez egy kegyetlen állapot volt, és hosszú-hosszú évekbe telt, amíg megemésztettem. De igazából ez a mai napig sem sikerült. A család, a barátok, mindenki magamra hagyott. Nem bírtam volna ki, ha nem hiszek az isteni segítségben. E nélkül a fájdalom nélkül soha nem alakult volna ki a festészetem, novelláim és azok a gondolatok, amik megváltoztatták az életemet. Túl vagyok már azon, hogy csak Adélka számít. Rajta keresztül megismertem a fehér botos társadalmat, akiken ahol tudok, segítek.
– Mi az oka, hogy a társadalom nehezen fogadja el a vakokat, az emberek többsége nem tud mit kezdeni velük?
– Mindenekelőtt a tudatlanság és az előítéletek. Gyakran viszont a felnőtt vakok is nagyban tehetnek róla, hogy a látók elfordulnak a fehér botosoktól. Nem egyszer előfordul ugyanis, hogy egy vak ember arrogánsan viszonyul a neki segítséget nyújtó személyhez, mondjuk, amikor át akarják segíteni az úton. Sok nem látó sajnos elhanyagolja magát, és nagyon igénytelenné válik. Ez jogosan borzasztja el a látókat. De álljunk meg egy percre! A látássérült emberek többségét soha senki nem fogadta el. Ezt látom
a sorstársaimnál is, azoknál a szülőknél, akiknek a gyermekei nem látnak. Ezeknek a szülőknek a többsége nem tudja elfogadni a saját gyermekét sem. Pedig az elfogadás, a szeretet sokat segítene ezeknek az embereknek a helyzetén. Nagyon sokuk nem csak fizikailag, hanem lelkileg is meg van nyomorítva, amit az esetek többségében a közvetlen környezetétől kell elszenvednie a látássérültnek. Ehhez társul az is, hogy a hétköznapok során sincs megkönnyítve a fehér botosok élete. Magyarországon még nagy hiányosság van a lámpás eszközökből is, valamint azokból a készülékekből, amik ezeknek az embereknek az életét megkönnyíthetnék. Japánban úgy vannak megépítve a járdák, hogy a vakok könnyen ki tudják tapintani a lábukkal vagy a bottal, hogy merre kell menni. Miért nincs ilyen Magyarországon? A fehér botosoknak a fal töve és a kerítés mutatja az utat. Budapesten lépten-nyomon kutyaürülékbe lépnek. Hányszor voltam szemtanúja, hogy ilyenkor kinevették őket. Nagyon sok boltból kiutálják a vakokat, mert miattuk áll a sor. Munkahely? Senki sem alkalmazza őket szívesen.
A vaksági segélyből pedig lehetetlen megélni. Hogy legyen ilyen körülmények között vidám egy vak ember? Ha az én kicsikémet megvakították, akkor miért nem jár neki beszélő óra vagy egy olyan kézi eszköz, ami a közlekedésben segíti? Persze nekem se jutott volna eszembe, hogy ezzel az egésszel foglalkozzak, ha a sors nem kényszerít rá. Nem tudom megszámolni, hogy hány helyen és hányszor fel kell tépni a sebeimet. Az ellenőr szinte minden alkalommal elkéri a vakigazolványt, mert a kislány szemüveget visel, és nem akarják elhinni, hogy tényleg nem lát. Ilyenkor bizonygatnom kell, hogy valóban az én lányom, és Adélka fekete igazolványát is mutogatnom kell, hogy biztosan igazi és nem hamisítvány. Én elhiszem, hogy van, aki visszaél esetleg ezekkel az igazolványokkal, de nem tudom elmondani, hogy mit érzek, amikor ok nélkül megaláznak minket.
– Adélnak hogy tetszenek a mama képei?
– Az csodálatos érzés, amikor látom Adácska pofiján – mert a szemébe nem nézhetek, és nagyon hiányzik a szemkontaktus –, hogy felragyog, hogy ő ezt az üzenetet megértette. Ez a legnagyobb fizetség nekem. Ilyenkor egy édesanya erre az egyetlen pillanatra elégedett lehet magával, hogy igenis sikerült a megvakult gyerekének megmutatni ismét egy kis mozaikot a világból. Hál\' Istennek, Adél nagyon sokat kérdez, én folyamatosan magyarázok és értetem meg vele azt, ami körülötte van. Így születtek valamikor öt-hat évvel ezelőtt az első festményeim is. Akkoriban vergődtem, hogyan magyarázzam meg a kicsimnek, hogy például el tudja képzelni, hogy fönt vitorlázik a gólya.
– Milyen fogadtatásra szoktak találni a képek?
– Alapvetően nagyon-nagyon sok pozitív és örömteli élménnyel megyek haza a kiállításokról, de volt már olyan tapasztalatunk is, hogy keményen hátat fordítottak nekünk mondván, ebben a galériában nincs helye a fehér botosoknak, náluk ne tapogasson senki. Többnyire azonban jól viszonyulnak hozzánk.
Meghat és nagy öröm számomra, hogy jelentős számú festményem már elkelt, négy-öt magángyűjtőm is van már, akiknek nagyon hálás vagyok, és nagy fizetség nekem, hogy egyre többen méltónak tartják, hogy az otthonukban vagy a hivatalukban kitegyék a képeimet.
Nagyon boldog vagyok, amikor úgy mennek el a kiállításomról a látók is, hogy köszönjük, Inka, hogy közelebb kerültünk, és sikerült egy kicsit jobban megértenünk azt a világot, ami zárva van előttünk.
– Kik vásárolják a képeit?
– Vannak jelentős számban látássérült lelki társaink, akik már vásároltak tőlünk képeket, de érdekes mód a vevők többsége olyan ember, aki lát. Sokat töprengtem rajta, miért van ez. Úgy látom, hogy eddig okafogyott volt egy látássérült embernek elmenni egy kiállításra, mert odahaza is el tudták neki mesélni, hogy mit láttak. Bármilyen tárlaton ott a védőlánc, ami nem engedi közel a látássérülteket a képekhez, míg az én festményeimhez oda lehet lépni, és kötelező közelről megnézni, megtapogatni őket.
– Hány kiállítása volt az elmúlt években?
– Egyéni kiállításom olyan 25-30 volt, kollektív kiállításom pedig körülbelül szintén annyi. Mindegyik kiállítást megőrzöm fényképen, abban a hitben, hogy egyszer Adácskám a szemeivel is láthat majd engem, és el tudom majd neki mesélni a helyszíneket. Összesen 325 festményem van.
– Önnek melyik a kedvenc festménye?
– Nem is tudok választani, mert mindegyik festményemnek története van. Mindegyik festményem őrzi kicsi lányom simogatását, kézlenyomatát. De ha mégis választanom kell, akkor azt a képet mondanám, amit Adélka kért tőlem néhány éve, ahol kettőnk kézlenyomata fonódik össze. Igazából mindig kéz a kézben járunk, de én hiszem, hogy a lelkünk is ugyanúgy összenőtt.
2004. 10. 29. (VIII/44)
