Kránicz Árpád hévízi festő. Éppen másokon segített, amikor a fekete autó érkezett Fotó: Sz. L.
Árpi bácsi 1925-ben született egy sokgyermekes földműves családban, Ásványrárón. 1937-ben végezte el az elemi iskola 6. osztályát kitűnő eredménnyel, majd iparostanonc lett belőle. Kitanulta a kovácsmesterség fortélyait, a lópatkolást, szekérvasalást, ekevas-élesítést és egyebeket, de értett a famunkához is, mint a kerékagy-esztergálás és szekéralkatrészek faragása. Árpi bácsi csodálatos kézügyességgel és rajztehetséggel rendelkezett. Kiváló szakmunkás volt, igazi ezermester, több újítást nyújtott be, de érdeklődése egyre inkább a rajzolás és festés felé fordult.
A tanulás mellett rájött arra is, hogy a rajzolással szép pénzt lehet keresni. Ezért a fővárosi tanácsnál kiváltotta az arcképrajzolói működési engedélyt, s előbb a Népligetben, majd 1949-től a Városligetben rajzolgatott,
vasár- és ünnepnapokon. Az Állatkert és a Fővárosi Nagycirkusz közötti szakaszon állította fel kis állványát, napernyőjét. Hamarosan rendkívül népszerűvé vált, gyakran hosszú sor állt előtte, s órákat kellett várni, hogy a hőn óhajtott rajz elkészülhessen. Az adóhatóság jegyzőkönyve szerint volt olyan nap, hogy 129 portrét készített. Modellt ültek a korabeli művészvilág jeles képviselői, köztük Latabár Kálmán, Salamon Béla, Kabos László, Bodrogi Gyula, Sinkovits Imre, Törőcsik Mari, Kazal László, s lerajzolta a Fővárosi Operettszínház teljes gárdáját – többek között Honthy Hannát, Petres Zsuzsát, Németh Marikát. Az arcképrajzolással havi 2-3 ezer forintot is meg lehetett keresni, amihez hozzájött az Építők Kultúrházában végzett fűtői fizetés és a dekorációk díjazása, az így összegyűjtött havi 4500 forint jó életszínvonalat biztosított. A jövő ígéretesnek tűnt, benne volt a művészi pálya kiteljesedése, az elismertség, az anyagi biztonság.
1957. január 8-án azonban mindennek egy pillanat alatt vége lett. Kránicz Árpád ezen a napon délelőttös volt a munkahelyén, de kollégája kérésére cseréltek, s délután ment be dolgozni. Miután letette a műszakot, este 6 óra körül hazafelé indult, de megállt a portánál, hogy figyelemmel kísérje az ott folyó sakkpartit. Ekkor hirtelen egy nagy csattanást hallott, s az utcára sietve látta, hogy a Dózsa György út és a Gorkij-fasor kereszteződésénél egy teherautó elütött egy kézikocsit toló személyt. Gyorsan telefonált a mentőknek, majd a kiérkező rendőrrel együtt rátették a sérültet a kézikocsira, hogy a járdára húzzák, s ott várják a mentő megérkezését. Ekkor hirtelen feltűnt egy "Pobjeda" típusú, a "C 217"-es forgalmi rendszámot viselő állami autó, amely nagy sebességgel száguldva elütötte a sebesültet szállító személyeket, majd megállás nélkül továbbhajtott. A gázolás Kránicz Árpádot kapta telibe, aki az úttest felől, hátulról tolta a kézikocsit, s a gázoló mintegy hatszáz métert vonszolta magával, mielőtt magára hagyta. Az autót a rendőrség hamarosan megtalálta, amelyről kiderült, hogy a Minisztertanács Titkárságának a személygépkocsija. A rendőrség közleménye szerint az autót a baleset előtt néhány órával ismeretlen tettesek ellopták, majd a baleset után otthagyták. A tettesek személyazonosságára nem sikerült fényt deríteni (később sem!), de nem hivatalos információk szerint részeg elvtársak ültek az autóban, akik előzőleg a Gundelben az "ellenforradalom" leverését ünnepelték.
Kránicz Árpád a Péterfy Sándor utcai kórház baleseti sebészetére került, ahol több műtétet hajtottak rajta végre, miközben negyvenkettő napig eszméletlenül feküdt, s az életéért vívott harc sokszor reménytelennek tűnt. A baleset következtében koponyaalapi és nyakcsigolyatörést, súlyos agyzúzódást, a bal lábán nyílt törést szenvedett, ez a lába lebénult, a jobb füle pedig leszakadt. Három hónap után elmúlt az életveszély, de a nagyreményű, harminckét éves fiatalember súlyos és maradandó károsodást, a későbbiekben megállapított 67 százalékos rokkantságot szenvedett. Felesége elhagyta, nem vállalta az ápolás "kockázatát", s magával vitte két gyermeküket is.
Kránicz Árpád azonban nem adta fel! Kártérítési igénnyel lépett fel, amit először elutasítottak mondván, hogy kifutott az időből. Peres úton kellett bizonyítania az igazát. Ezzel megkezdődött a perek végeláthatatlan sorozata Kránicz Árpád (felperes) és a Magyar Állam (alperes) között, a bírósági ranglétra összes létező fokozatát végigjárva. 1960-ban a Fővárosi Bíróság 947 forint baleseti járadék megfizetésére kötelezte a Minisztertanács Titkárságát, melyet 1962-ben a Legfelsőbb Bíróság is megerősített, mint járadék formájában érvényesített általános kártérítést. Kránicz Árpád időközben rehabilitációs kezelésen vett részt Hévízen, itt ismerkedett meg Rózsikával, a lelkiismeretes ápolónővel, akit hamarosan feleségül vett, és az ifjú pár 1963-ban Hévízen, a Vörösmarty utcában talált végleges otthonra.
A baleseti járadékból és a rokkantsági nyugdíjból azonban nem lehetett megélni, ezért a férj 1964-ben ismét kiváltotta az arcképrajzolói engedélyt. A dolog azonban a hatóságok fülébe jutott, s a Minisztertanács Titkársága pert indított a baleseti járadék megszüntetésére mondván, hogy Kránicz úr ismét keresőképes. Ennek köszönhetően a baleseti járadékot leszállították 381 forintra. Újabb per következett, s ugyan a Fővárosi Bíróság 1967-ben újfent megítélte az eredeti, 947 forintos járadékot, ennek ellenére azt csak 1972-től folyósították. A perek azonban tovább folytatódtak, s valamelyest a járadék összege is emelkedett, 1976-ban 1477 forintra, 1980-ban pedig 4860 forintra. A méltányos, valódi kompenzációt jelentő kártérítés azonban elmaradt. Kránicz úr tovább harcolt az igazságáért, de közben igyekezett megélni, feleségét és leányát eltartani. 1969-ben abbahagyta a rajzolást, majd 1974-től a keszthelyi strandon, 1976-tól pedig a hévízi "Rizling-placcon" szabályos működési engedély birtokában, bevételét könyvelve, jövedelme után adózva ismét rajzolni és festeni kezdett.
Ekkor én középiskolás diák voltam, s jól emlékszem egy fehérsapkás, vidám bácsira, aki napernyője alatt bravúros gyorsasággal, 5 perc alatt készített el egy pasztell- vagy ceruzarajzot. Otthon megfestett olajképeket, tájképeket és virágcsendéleteket is árult. A bal lábán járógép volt, a nyakán fejtartó, de a keze "csodát" művelt, és a szeme csillogott. Bénasága ellenére Babetta-kismotorral "járt-kelt". Ő volt mindenki "Kránicz papája", sokan vásároltak tőle, hazai SZOT-beutaltak és külföldiek egyaránt. A rajzok átadását gyakran nyíltszíni taps követte.
1980-ban ismét perújrafelvétel következett, s a bíróság szakértőt vont be annak megállapítására, hogy milyen művészi értéket képvisel Kránicz Árpád munkássága. A Szerzői Jogi Szakértő Testület 1981. június 18-ai, cinikus hangvétel? jegyzőkönyve szerint: "A megtekintett munkák (olajképek és rajzok) az amatőr átlagszínvonal legalsóbb fokán állnak, művészi értéket nem képviselnek. Technikailag rendkívül kezdetlegesek, egyediséget nem mutató, konvencionális képek és rajzok imitációi. Nélkülözik a szakmai alapismereteket, a térbeliség, komponáltság, anyagszerűség stb. vonatkozásában egyaránt. Még karakterizáló képességre utaló jegyeket sem mutatnak. A munkák tehát sem formai, sem tartalmi vonatkozásban esztétikai értékkel nem bírnak." Vagyis nem forgalomképesek, nem jövedelmezőek, ezért nem lehet őket a kártérítés módosításánál figyelembe venni, nem jogos a kért járadékemelés. A bíróság Vén Emil és Moldován István művész-tanárok írásban megküldött, elismerő nyilatkozatát nem vette figyelembe, mint ahogy a "leminősített" arcképrajzoló óriási közönségsikerét sem.
Kránicz úr azonban továbbra sem adta fel, rajzolt és pénzt keresett. A Zala megyei adóhatóság által hitelesített pénztárkönyv szerint 1988. június 7-e és június 30-a között 41.100 forint bevételt könyvelt el, amely után 11.353 forint jövedelemadót fizetett. Ez alatt a nem egészen egy hónap alatt 117 arcképet és 10 olajképet adott el Hévízen.
A rendszerváltás sokakban, így Kránicz úrban is új reményeket élesztett. 1991-ben panaszos levéllel fordult az Antall-kormányhoz, majd 1994-ben Horn Gyula miniszterelnökhöz. Az előzményekre és egészségi állapotának rosszabbodására hivatkozva egy nagyobb összegű, egyszeri általános kártérítést, illetve ennek elutasítása esetén méltányos járadékemelést követelt. Újabb perek következtek. A Fővárosi Bíróság 1992-ben, majd 1995-ben elutasította a keresetet, s ezt 1997-ben a Legfelsőbb Bíróság ítélete is jóváhagyta. Kránicz úr orvosilag alátámasztott érvelését, amely szerint állapota időközben rosszabbodott, nem ismerték el, az 1995-ös bírósági végzés ugyanis kizárta a baleseti eredet? állapotrosszabbodást. A bíróság szerint a felperes állapota nem romlott az utóbbi években, az idős korral együtt járó egészségi problémák pedig nem hozhatók összefüggésbe a baleset maradványállapotával, ezért a járadék emelésének sincs jogszer? alapja.
Kránicz Árpád 1996-ban levelet írt Betlen Jánosnak, a "Jani házhoz megy" cím? tévéműsor szerkesztőjének, majd 1998-ban Orbán Viktor miniszterelnöknek. Eredményt nem ért el, de az igazság keresését mégsem adta fel. A hosszú pereskedésnek köszönhetően a baleseti járadék összege ugyan valamelyest emelkedett, akárcsak a rokkantnyugdíjé, de véleménye szerint becsapták, elmaradt a jogos kártérítés, s csupán morzsákat kapott a kettétört életéért, félbehagyott művészi karrierjéért, megnyomorított sorsáért. Elmaradt az igazságos kárpótlás, de megmaradt a járógép, a morfiumtartalmú Dolor fájdalomcsillapító, a kínzó fájdalmak és az éjszakai lidércnyomások. Bár a gipszgallértól és a Massányi-féle fejtartótól sikerült megszabadulnia.
Kortyolom a kávét, miközben hallgatom az újabb történeteket a Szigetközről, ahol született, a kalandos gyermekkorról, s a háború alatti zsidómentésről. 1944 novemberében Árpi bácsi 19 éves fiatalember volt, amikor Dunaszegnél a határ felé tartó halálmenetből három zsidót megszöktetett, Hegedűs Sándornét és két leányát, Klárát és Magdát, majd egy hétig bujtatta őket a házuknál, Ásványrárón. A csendőrök érdeklődésére azt felelte, hogy erdélyi menekülteket fogadtak be, akik elvesztették az irataikat. Az anya és leányai így megmenekültek, s később Győrön keresztül
visszajutottak a fővárosba, ahol a munkaszolgálatból hazaérkező apa is csatlakozott a családhoz. A háború után tartották a kapcsolatot, Árpi bácsiék voltak Pesten, Magda és férje, a Vermes család pedig Hévízen. Levelet mutat, melyben Magda, akkor már mint Vermes Miklósné, hálás köszönetet mond a vészkorszakban nyújtott életmentő segítségért.
Aztán Árpi bácsi megmutatja a Kránicz-galériát, amely három helyiségből áll, tele olajképekkel. Az egyik helyiség közepén áll a festőállvány, benne egy készülőben levő kép, mellette a frissen festékes, nemrég lerakott ecsetek.
Eltelt néhány nap, de továbbra is foglalkoztatott az a méltóságteljes küzdelem és igazságkeresés, amelynek a történetét megismertem, s amely mögött nincsen gyűlölet, hanem optimizmus, életszeretet. Ezért aztán lelkiismeretesen átrágtam magam azon a több kilónyi iratanyagon, amelyet Árpi bácsitól betekintésre megkaptam. A periratok, levelek, újságcikkek megelevenítették a múltat, s elgondolkoztattak a jelen felől. Mostanában nagy szükség lenne azokra az emberi értékekre, amelyeket Kránicz papa fel tud mutatni, élete minden tragikuma ellenére.
(a szerző történész)
2004. 11. 26. (VIII/48)
