Az öngyilkos jelöltek nagyrésze nem akar ugrani Fotó: MTI
– Egy átlagos napnak indult. Egész délelőtt nem volt riasztásunk, majd 12 után jött a hír: a Szabadság híd tetején személy tartózkodik.
A helyszínt a pesti oldalról közelítettük meg a kiskörút felől, de nem láttunk semmit. Tovább haladtunk a híd közepe felé, ott álltunk meg az autóval. Közben folyamatosan érkeztek a tűzoltórajok, a rendőrség, a mentőorvos. Kicsit később – a XIX. kerületből – a kosaras daru is megjött.
– Mit csinált, ahogy a kocsiból kiszállt?
– Próbáltuk a hídon a közlekedést lezárni, egy óra volt, rengeteg emberrel. Csak a villamost sikerült azonnal megállítani, a BKV ilyenkor legtöbbször egyszerűen lekapcsolja az adott vonalon az áramot. A gyalogosokkal nehéz bánni, hiába húzunk kordont, átjönnek, bejönnek, fotóznak. Nehéz velük.
– Mit tudtak konkrétan?
– Azt, hogy fönt az összekötő pilléren körülbelül 25-28 méter magasságban két ember tartózkodik, közel egymáshoz. Az egyik a tartóoszlop tövében áll, a másik tőle 3-4 méterre szinte a semmibe kapaszkodva. Miután Fekete Tamás kollégám egy rendőr segítségével a gyalogosokkal bajlódott, én és a doktor megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a hídon lévő két emberrel.
– Hogyan? Rádióval?
– Nem, élőszóval lentről. Elég jól visz a hangom, ezt a távolságot akár vízszintesen is át tudom kiabálni. Abban a pillanatban, hogy fölkiabáltam, láttam az illetőn a teljes zavarodottságot. Nem azt a megszokott kifejezést, mozgást lehetett látni, amit egyébként a "normális" öngyilkos- jelölteken, tudniillik azt, hogy tulajdonképpen nem is akarnak ugrani. Csak arra várnak, hogy valaki meghallgassa a problémájukat, vagy hogy valamilyen megoldást tudjanak kicsikarni, kizsarolni a társadalomtól.
– És ez a fiú hogyan reagált?
– Olyan volt, mint egy ketrecbe zárt vadállat, amelyik bármelyik pillanatban kitörni készül, aki csak a hogyant és a pillanatot keresi. Nem szólt, nem reagált, csak megindult a két pillér közötti összekötőn. Mind a kettő a déli pillérnél állt 3-4 méterre egymástól.
– Ők ketten kommunikáltak egymással?
– Úgy tűnt, hogy nem. Csak a másik, aki veszélyesebbnek tűnt, kezdett el oda-vissza rohangálni.
– Mit tudtak a két emberről?
– Akkor annyit gondoltunk, hogy valamiért az egyik fölkísérhette a másikat, a barátját, aki mintha ugrani akarna. De pár perc múlva úgy láttuk, lehet, hogy nem így van. Csak később tudtuk meg, hogy mind a két ember – egyik a pesti oldalon, a másik a budai oldalon – egyszerre gondolta azt, hogy ő most öngyilkos lesz. Egymástól függetlenül ballagtak föl a hídra.
– Semmi közük nem volt egymáshoz?
– Semmi. Fönt találkoztak véletlenül. Az egyik már fönt volt öt perce, amikor a másik megérkezett. Az egyik negyvenkét éves volt, állítólag családi problémák miatt akart öngyilkos lenni. Ő ekkor már a híd pillérjén ült a lábát lefelé lógatva, és a Duna irányába billegett, látszott, hogy eltökélt szándéka van az ugrásra. A másik, akit veszélyesebbnek véltünk, egyre zavarodottabban viselkedett, ezért is próbáltuk minél hamarabb letakarítani a hidat, nehogy még annak is baja essen, akire véletlenül ráugrik. Bár több évtizede végzem ezt a munkát, hála Istennek eddig egy ember sem ugrott le a hídról. Közben az emelőkosaras is a helyszínre érkezett, próbáltuk megállapítani a felállítás helyét, csakhogy a fiú ide-oda mozgott. Percek múltával az idősebbik mintha megnyugodott volna, az ő biztosítására a híd másik végéről el is indult már két emberünk.
– Nem tartottak attól, hogy egy egyenruhás személy közeledtétől még a nyugodtabbik is megijed?
– Egyenruha és egyenruha között is van különbség. A tűzoltóknak a társadalmi megítélése lényegesen jobb, mint bármelyik másik szervezeté. A rendőrt azért nem szeretik, mert rendőr, a mentősöket azért nem, mert félnek attól, hogy az elmegyógyintézetbe kerülnek. A tűzoltósághoz viszont mindig akkor fordulnak az emberek, ha valamilyen segítség kell nekik. Ettől függetlenül fölküldtem még négy embert, hogy láthatatlanul közelítsék meg a fiatal srácot is. Innentől kezdve percek alatt felpörögtek az események. Egyszer csak a tömegből rohant felénk egy huszonéves srác kiabálva: Várjunk, ő ismeri ezt a fiút. Aki a híd tetején áll, az az ő barátja. Megörültünk, mert az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy ha velünk nem is állnak szóba, de egy közeli ismerőssel vagy egy híres-neves közéleti személlyel hajlandóak beszélni. Amíg a kollégám kiszedte a tömegből, és odahozta hozzám, elmondta, hogy mind a ketten német állampolgárok, bár ezt az akcentusán nem lehetett észrevenni, tökéletesen beszélte a magyart. Ide járnak a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, harmadévesek. Azt mondta, a barátja nemrég hagyta abba a füvezést, nagyon sokat szívott, és ez az állapota valószín? ennek az utóhatása. (A pontosság kedvéért a helyszínen lévő mentőorvos könny? drogokról beszélt. T. P.)
– És most újrakezdte?
– Én is kérdeztem tőle, de azt már nem tudta megmondani, hogy rászívott-e, vagy most mit vett be. Azt mondta, lehet, hogy elvonási tünetekről van szó. Most jöttek haza Törökországból, napok óta rosszul volt, de ma délelőtt annyira, hogy kocsiba ültette, és a kórházba rohant vele. Egy piros lámpánál sikerült föltépnie az ajtót és elfutnia. Ő ezután kocsival próbálta keresni, de nem találta. Itt a híd körül a szirénára lett figyelmes, aztán észrevette, hogy a barátja van a híd tetején.
– Milyen állapotban volt?
– Ugyanolyan zaklatott volt, mint a barátja. Mindez a beszélgetés a másodpercek töredéke alatt zajlott, ott álltunk a pillér lábánál, próbáltuk rávenni, hogy kommunikáljon, kiabáljon föl a barátjának, szólítsa a nevén, bírja jobb belátásra. Én fogtam a fiú egyik karját, kollégám a másikat. Közben folyamatosan kérdeztük tőle, hogy mondja el részletesen, milyen szertől van ilyen állapotban a barátja, hogy ahhoz képest tudjunk segíteni. Ahogy ezt mondjuk neki, egyszer csak eltorzul az arca, és elsikoltja magát: "Ne ugorjáááááál!" A következő tized másodpercben, ahogy fölnéztünk, a fiú már elrugaszkodott, a feje már lent, de a lába még alig hagyta el a híd pillérjét. Körülbelül tíz méterre álltunk attól a helytől, ahová feltételezhetően a betonra eshet. A kiabálással egy időben kitépte magát a kezünkből, és rohant a fiú felé. Utána nyúltunk, ezzel lelassítottuk kicsit a futását. Ez az egy-másfél másodperc mentette meg az életét. Így a zuhanó fiú csípője érte csak a barátja lábát. Ha egyszerre "érkeznek", belőle sem marad semmi.
– Mindez másodpercek töredéke alatt történt. Ebből mit láttak és mit hallottak?
– A fiú amíg futott, végig azt kiabálta, hogy: "Neeeeeee!" Aki ugrott, zuhanás közben megpördült a villamos felsővezetékében, és fordult egyet az alsón is. Ahogy leért, egy tompább hangot lehetett hallani: ahogy a két bokája és a két lába 45 fokos szögben kicsavarodva a földhöz puffant; majd egy éles csattanást, ahogy a feje a betonra esett. Az egyik holtan oldalra dőlt, a másik két méterrel arrébb nyöszörgött a fájdalomtól. Neki csak a térde tört el. Az eddig hangos tömeg elcsendesedett. A következő másodpercben a kordonon belül lévő mentőorvosok rohantak hozzájuk. A lábtöröttet mentő vitte a Koltóiba. Ő már egészséges. Legalábbis a lába meggyógyult. A barátjához nem kellett mentő. Őt egy fekete szín? autó vitte el.
2004. 11. 19. (VIII/47)
