Képünk illusztráció Fotó: MTI
"Amikor az ultrahangvizsgálaton elmondták, hogy a pocakomban lévő babánknak mi a problémája, úgy éreztem, mintha hirtelen egy mély szakadékba zuhannék – meséli Zsuzsa. – Fel sem fogtam, reméltem, hogy csak álmodom az egészet. Azt rögtön tudtuk, hogy ez a gyerek így, ahogy van, kell nekünk, de persze fel kellett készülnünk a fogadására. Mivel magunknak is barátkozni kellett döntésünk következményeivel, úgy gondoltuk, hogy senkinek, még a legközelebbi rokonoknak sem mondunk el egyelőre semmit. Biztos sejtettünk valamit, mert ahogy a baba megszületett, mindenki, az orvosoktól kezdve, az ápolónőkön át nekünk ugrott, hogy nem vagyunk normálisak, minek tartottuk meg a gyermeket, amikor tudtuk, hogy sérült. A szüleink és a testvérem sem tudták egy ideig elfogadni, hogy sérülten is megszülethetett – mára persze helyrejött a kapcsolat, és ez a kislány lett a kedvenc unoka. A mai napig gyakran történik velünk, hogy vadidegenek odajönnek hozzánk, és minden előzmény nélkül siránkozni kezdenek rajtunk, vagy nekem szegezik a kérdést, hogy mi a baja a gyereknek. Amikor elmondom, akkor jön az, hogy »És ezt nem tudták megállapítani a terhesség alatt?« »De igen« – szoktam mondani, mire, nemritkán a gyerek füle hallatára, kibuggyan belőlük, hogy »És akkor minek tartottad meg?«" A kislány egyébként egy helyes, cserfes nyolcéves gyermek, aki csak annyiban különbözik osztálytársaitól, hogy járókerettel jár, és ha elfárad babakocsiba ül. Mindemellett életében nem volt öt olyan alkalom, hogy azért sírta volna el magát, mert ő így született. Egészséges gyerekekkel jár egy osztályba, akik elfogadják, barátkoznak vele, sőt ajándékokat visznek neki nap mint nap, és ha kell, tolják a kocsiban.
A másik szülő undorodik
2005. 09. 30. (IX/39)
