– Miért volt exodus a forradalom utáni emigráció?
– Azok a családok, akik november 4-e után nekiindultak, nem számolhattak a visszatérés lehetőségével.
A kivándorlás a legtöbbjüknél végleges lett. Az, hogy ki ment és ki maradt, sokszor apróságokon múlott. Mi például négyen vagyunk unokatestvérek, de ma csak én élek Magyarországon, a többiek Stockholmban, Párizs környékén, illetve a tengerentúlon, Philadelphiában laknak. Pedig mi is össze voltunk pakolva. Ott ültünk 1956 novemberében a bőröndökkel nagyanyám lakásában. Az otthonunk kiégett az ostrom alatt, apám elveszítette az állását. Szüleim jól beszéltek németül, angolul, piacképes szakmájuk is volt. Minden amellett szólt, hogy induljunk el a határ felé. Egyetlen dolog akadályozta az indulást: beteg, idős nagyszüleim. Őket nem akartuk itt hagyni a forradalom és a megtorlások utáni bizonytalan országban. Maradtunk. Másoknál pont fordítva történt: egy ismerős vagy rokon a határon túl, egy venezuelai nagynéni, egy amerikai, izraeli cím – családok sokasága indult el ezzel az alappal. Ha mi is elmegyünk, nyilván másképp alakul az életem. Ezért is kezdett el érdekelni az, hogyan alakult azoknak a sorsa, akik nekivágtak.
– Kik voltak az emigránsok?
– Az első hullám a dicsőséges szabadságharcosok voltak, akik fegyvert fogtak. Ünnepélyesen fogadták, vendégül látták és körbehordozták őket. Utánuk jött azonban még száznyolcvanezer, akikre nem számítottak. Zömében fiatalok, köztük sok kisgyermekes család, akik húsz-harminc kilométert gyalogoltak a téli éjszakában, járőrök elől rejtőzve, ha kellett a jeges folyón átgázolva, hogy a határ túloldalára jussanak. A világ nem volt felkészülve az ő megjelenésükre. Nem tudtak mit kezdeni velük. Beengedni nem akarták őket, hazazavarni nem lehetett senkit. Az ő sorsuk nem a szabadságba, hanem a lágeréletbe vezetett, legalábbis egy-két esztendőre. A lakókörülményeiket könnyen el tudjuk képzelni, ha láttunk a szovjet kivonulás után itt hagyott orosz laktanyákat. Ausztria egy évvel korábban, 1955-ben vált semlegessé. Ilyen kiürített, minden felújítás nélküli kifosztott laktanyákba kerültek a magyar emigránsok.
Disszidensek az ausztriai zöldhatáron. Menekülés télen
– Hogyan fogadta őket a helyi lakosság?
– Tanácstalanul és nem kis riadalommal – bár eleinte nagy rokonszenvvel és segítőkészséggel. Hálával tartozunk nekik. Ma már ezt is jobban meg tudjuk érteni, hiszen hozzánk most érkezett el ez a probléma: amikor Magyarországon megjelennek például Bangladesből elszédelgett menekültek, akkor mi is azt érezzük át, amit az egyszer? osztrák polgár érzett 1956–57-ben.
– A könyvben azt írja, hogy az \'56-os menekültek első éveiről szinte alig jelent meg tanulmány, miközben mind a forradalom napjairól, mind az emigráció későbbi sorsáról számtalan m? látott napvilágot. Miért maradt fehér folt ez az időszak?
– Részben pont az érintettek miatt. Hasonlóan ahhoz, ahogy a holokauszt-túlélők nem beszélnek a tábori életről, legfeljebb nagy nehezen mondanak el egy-két részletet, ugyanezt tapasztaltam a magyar \'56-osokkal kapcsolatban. Azt az apró lyukat, ami a határ elhagyása és az új hazába való beilleszkedés között van, mindenki mélyen eltemette magában. Nincs róla felvétel, nincs irodalom. A visszaemlékezések valahogy úgy kezdődnek, hogy "megérkeztünk Patagóniába, és Patagóniában az történt, hogy
"
A másik ok a Kádár-rendszer zavara volt. Számukra a kétszázezer emigráns óriási arculcsapást jelentett. Hiszen valahogy el kellett számolni azzal, hogy néhány hónap alatt eltűnt az ország lakosságának két százaléka. Ha ez arányaiban Amerikában történik, milliós nagyvárosok ürültek volna ki. Mindenki tudta, hogy nem csak azok disszidáltak, akik az utcán harcoltak, vagy köztörvényes bűnözők voltak. Kimentek értelmiségiek, szakmunkások, a soproni egyetem úgy egészben. Ez Kádáréknak nagyon fájt. Nem is értették sokan az akkori vezetésből, hogy ez miért van, ezért kitalálták azt a butaságot, hogy kalandvágyból mentek ki. De hát az ember kalandvágyból nem hagyja itt az anyját. Végül az emigrációval is ugyanaz történt, mint az egész forradalommal: igyekeztek elfelejteni és elfeledtetni az itthon maradottakkal is.
– Mitől függött, hogy valaki gyorsan továbbkerült a lágerből, míg mások az egyik karácsony után a következőt is a barakkokban töltötték?
– A menekültek nem számítottak arra, ami történt velük. Természetesnek vették, hogy a szabad világ várja őket. A legrosszabb álmukban sem gondolták volna, hogy évekig kell arra várni, míg valaki befogadja őket, mivel a legtöbb ország kvótákat állított fel, és azok hamar kimerültek. Van a könyvemben egy táblázat, amelyből kiderül, hogy százezer lakosra számítva, a külföldieket egyébként elutasító Svájc fogadta be a legtöbb \'56-os emigránst, míg az Egyesült Államok a legkevesebbet. Igaz, Amerika ugyanakkor sok pénzt adott a kivándorlók megsegítésére, míg Svájc tizenöt éves ott-tartózkodás után sem adott sokaknak állampolgárságot. Az útirányban természetesen más szempontok is szerepet játszottak. A zsidó származásúak közül sokan Izraelbe mentek, míg a fasiszták, nyilasok, háborús bűnösök számára a természetes választás Dél-Amerika volt. Egy Norvégiában, a Sarkkörön túl élő magyar főmérnök, aki otthon üvegházban termeszt pirospaprikát, egyszer azt mondta nekem, hogy három dolog befolyásolta a döntését: legyen európai ország, mert akkor gyorsan haza tud menni, ha az anyja megbetegszik, legyen gazdag ország, mert ott a szegény is jobban él, mint szegény országban a gazdag, és végül legyen kevés magyar, mert ahol sok magyar van, ott gyűlölni kezdik a magyarokat. Ez egy okos ember volt.
A boldogulás is legtöbbször egyéni adottságokon és szerencsén múlt. Beszéltem Ausztráliában egy magyarral, aki miután zsebében ötven dollárral leszállt a repülőgépről, észrevette, hogy esik az eső. Bement a vámmentes boltba, vett tíz esernyőt, darabját öt dollárért, majd kiment a reptér elé, és eladta őket tíz dollárért. Egy óra alatt megduplázta a tőkéjét. Az illető ezt az életösztönt otthonról, a bensőjében hozta magával. Ő milliomos lett, mások meg éhen haltak.
– Voltak, akik a szó szoros értelmében rabszolgasorsra jutottak
– Igen, a legmegdöbbentőbb sorsa annak az ötszáz magyarnak lett, akiket 1958 elején Dominika fogadott be azzal az ígérettel, hogy házat, földet, munkalehetőséget adnak a mérnöki vagy szakmunkás képzettséggel rendelkező bevándorlóknak. A válogatást személyesen a Trujillo elnök legszűkebb környezetéhez tartozó magyar származású Kovách tábornok végezte Bécsben. A magyarokat azonban nem berendezett házak, hanem őrtornyos, drótkerítéses lágerek várták. A kelet-európai diktatúrából a latin-amerikai diktatúra fogadta őket. Amikor fellázadtak, a katonaságot vetették be ellenük, és tizenkét hangadót letartóztattak. A szabadságharcosok azonban itt is kitettek magukért. Éjszaka megtámadták és kiszabadították a társaikat. Puszta ököllel verekedtek, mert még benzin és üvegpalack sem volt, hogy Molotov-koktélt készíthessenek. Verekedtek a nők és verekedtek a gyerekek is, míg a mulatt katonaság visszavonult. A magyarok ezután leveleket juttattak el az ENSZ-hez és nyugati nagykövetségekhez, kérve a segítséget kiszabadulásukhoz. A nemzetközi felháborodás nyomán Trujillo végül egy szál ruhában hajóra rakatta a magyarokat, és visszatoloncolta őket Ausztriába – a lágerbe.
2005. 10. 21. (IX/42)
