Mellettem balról Sára a hosszú asztalnál. Született 2000-ben. Jobbomon tolószékben: Miklós (1994). Mellette tolószékben Bence (1998). Majd Dóra, az anyuka, velem szemben az asztalfőn pedig Luca (1996). Luca éppen perspektívikus utcarajz „cuccot" készít. Rajzból tanulják. Bence angol- és matekleckén dolgozna. Ha nem zavarná meg a magyar sajtó. Imre (1960) - még dolgozóban van. Az anya - Dóri -, és az apa régi barátaim. Húsz éve még a Szelidi-tavon, a haza ötödik legnagyobb taván, azon a morotvatavon is nyaraltunk együtt emlékezetes és népes baráti társaságban. (Éppen hippik voltunk. Ha jól emlékszem.) Mára már csak „véletlen" találkozásaink vannak.
- Te ezt el tudod olvasni? - kiáltja Sára a füzetem kézírására mutatva. Erre szép kézírással leírom a füzetbe dafke gyöngybetűkkel: „szépen is tudok írni." Ezt aztán mind a négy ifjú leírja utánam a füzetembe: „szépen is tudok írni."
Ismerkedünk.
Miklós még egészen kicsi volt, amikor már a felhőket figyelte. A két fiú akkor még nem volt tolószékben. Azokban az időkben, kérem szépen még olyan is megesett, hogy Bence a zöld búzatáblába szaladt. Kifeküdt, kihempergett, kitaposott benne egy búzakört, és a szomszéd bácsit kérte, nézze már meg, legyen szíves. Itt talán ufók jártak? Bence amúgy a tyúkoknak is szedett zöldet. Etette őket, és szívesen szedte össze a tojást alóluk. Bence tevékeny fiú. Gyakorlatias. Jó gazda. Miklós is, de ő inkább szemlélődő. Halk. Nyugodt. Elemző. (Az Akli török eredetű név, azt jelenti: 'okos'. Anyukájuk tanítónőként, apukájuk vegyészmérnökként végzett.)
A fiúk izomsorvadásban szenvednek. A betegség életük első éveiben nem látszott. Mindketten iskolások voltak már, amikor jelentkezett. Miklós már a bicskei Vajda János Gimnáziumba jár.
2009. 12. 22. (XIII/52)
