Villám cikázott a Hargita felett, szinte kettéhasítva a zöldesszürke eget. Az út melletti bokrok hajlongnak a szélben, sehol egy tető, sehol egy ház, egy eresz, ahova behúzódhatna az ember: aztán lassan, nagy cseppekben esni kezdett a nyári eső. Várunk félreállva, a fejünk fölé frissen kaszált sarjút tartunk úgy, ahogyan az itt élők teszik. Nézzük tétlenül az eget, csendes bizalommal, hátha jön valaki autóval, és bevisz minket a faluba, Bikafalvára. Messze az egyik kanyarban sötét folt tűnik fel, és ahogy tempósan közelít, emberalak bontakozik ki az eső függönyéből. Ferdén félrecsapott kalap, a fekete nadrág szára a rövid csizma fölé hajtva, a naptól feketére sült arc, csak a szeme villog, amikor a közelünkbe érve ránk emeli tekintetét. A szájában pipa lóg, és könnyedén köszön: „Jó napot!” „Adj Isten, Nicu!”, mondja útitársam, Árpi bácsi, aki bemutat minket egymásnak. Így tudom meg, hogy a pásztort, a környék egyetlen önálló juhosgazdáját tisztelhetem a jövevényben. Neki nem árt az eső, a szél, a hideg, a hőség, megszokta már, csakúgy, mint a gyaloglást. Évek hosszú sora alatt szinte keresztül-kasul járta Erdélyt a nyájak előtt bandukolva. Ha úton vannak Szatmár felől, akkor tavasz van, ha a Madaras legelőin járnak, akkor nyár van, ha meg hazajönnek telelni, akkor már bizony késő ősz következik. Most is siet valahová, sok a bajos dolga, hiszen közel ezer birka sorsa függ tőle, a takarmány, a legelők vitás ügyében jár most is, ezért nem érdekli az időjárás sem. Hamar indul tovább, köszönésképp elmorog egy áldást, és megy, az esőfüggöny pedig gyorsan elnyeli.
A példáján felbuzdulva mi is elindulunk a falu felé, dacolva az idővel, és megtárgyaljuk, hogy ősszel elmegyünk Nicuhoz. Az őszből nem egy, hanem kettő lett, két év telt el a nyári találkozásunk óta, de errefelé az időnek amúgy sincs túl nagy jelentősége. Nicu, azaz Nicolai nem szereti a sok beszédet, így mikor betoppanunk faluszéli tanyájára, nehezen áll rá a beszélgetésre. Gondban van, mert a közeli dombokon legelő nyáját megkörnyékezték a farkasok, sőt komoly kárt is tettek bennük. Az ember és traktor elől el nem szaladó medvét az elmúlt hetekben is láttak, de ez szinte megszokott ezen a vidéken, a farkasokról viszont csak annyit tudtak eddig, hogy kisebb falkákban tűntek fel a környéken. Ezért volt meglepő, hogy jelentősebb számban vették elmúlt éjszaka ostrom alá a juhsereget. Alig pitymallott, máris indultak juhaik keresésére, de jószerével csak dögöket találtak, volt olyan is, amelyikből csak néhány bordát hagytak.
„Éjféltájban arra lett figyelmes az egyik pásztor, hogy hirtelen idegesek lettek a juhok, de a támadás csak három óra után kezdődött. A juhok kitörtek az akolból, próbáltak menekülni, de esélyük sem volt, a farkasok gyorsak. A legjobb vadász a farkas” – sommáz a gazda, kifejtve, hogy gyerekkora óta juhok őrzésével foglalkozik, de ritka volt, hogy ekkora mértékű pusztítást végeztek volna az ordasok. Tapasztalataik szerint a farkas nagyon okos állat, és sosem egyedül dolgozik. A falkából egy farkas közelítette meg a bezárt nyájat, majd a kutyák csaholására elmenekült, maga után csalogatva a feldühödött házőrzőket, de a juhokra felvigyázó pásztort is. Ezalatt a falka többi tagja átugorta a karámot, és kegyetlen pusztítást végzett: három juh tetemét a patak közelében találták meg, egy bárány pedig nyomtalanul eltűnt. Az éjszakás pásztor egyébként csak egy farkast látott, azt, amelyiknek utánaszaladtak a kutyák. A gazda becslése szerint a kár ezer lej, de a nyájban több olyan juh is van, amelyik túlélte ugyan a támadást, de megsebesült, ezeket a juhokat pedig tanácsosabb levágni, mint tartani, mert további ordasokat vonzanak a nyáj közelébe.
A Hargita és a Küküllő mentén viszonylag kevés a megművelhető földterület, de élni csak kell valamiből, ezért ki tehenet, ki juhot, ki hízót tart, s próbál annak hasznából megélni, már amennyire azt a gazdasági helyzet engedi – mondja kísérőm. Mert váltakozni gyakran szoktak errefelé a körülmények, ha most jól hoz a sertés, szinte biztos, hogy jövőre mélyrepülésbe kezd az ára, akkor meg váltani kell. Újabban a juhtartás kecsegtet jó reménnyel. Nicu azt mondja, nagy jövőt lát a juhtartásban, már kezd piacképessé válni a juhtermék. Negyven anyajuha van jelenleg három legelőn, jövőre ezek számát nyolcvan-százra szeretné szaporítani. „Nagyszebenből vettem a rackákat, ez minden fajtánál kelendőbb mifelénk. Igénytelen a tartásra, és van kereslet a gyapja iránt. Nem véletlen, hogy a szász vidéken ezt tenyésztik” – érvel a rackák mellett Nicu. Olyan legelőkön is megél, ahol más állat elpusztulna, gyapja durva, így finom posztók készítésére nem alkalmas, de elsőrangú anyag a nemezkészítéshez. A juhtermékek értékesítése is kezd megoldódni, Udvarhelyen van egy vállalkozó, aki nagyobb mennyiségben elviszi feldolgozásra a juhtejet vagy sajtot. A bárányt csak a szabadpiacon lehet értékesíteni, de húsvétkor azt is szépen el lehet adni. A gyapjú esetében is javult a helyzet, mert a szebeni „kolléga” vásárolja meg tőle, akitől az anyákat vette, de csak azért, mert rackagyapjú, erre van kereslet. A cigájára, azaz a merinóira rá sem néznek. Az állami támogatás változóban van állandóan, úgy tudják, hogy legkevesebb ötven nyilvántartásba vett juhra vagy tíz kecskére jár egyedenként húszlejes támogatás, a törzskönyvezett apaállatokra pedig ennek két és félszerese, de ez még változhat jövő tavaszig. A szakmai adatok azonban nem festenek igazi képet a pásztorkodásról, szenvedély ez, mégpedig sírig, vagy azon túl is tartó – mondja a juhosgazda búcsúzóul.
2011. 12. 09. (XV/49)
