A tudomány még nem talált egyértelmű bizonyítékot arra, hogy az alkoholbetegség genetikailag öröklődne - azt szokták mondani, hogy a hajlam átadódik, ám a függőség nem. Ezt a kérdést nem tudom eldönteni, mindenesetre tény, hogy apai ágon minden általam ismert férfi rokonom alkoholista volt, mint ahogy a nők egy része is. Persze a szocializációs faktort sem lehet figyelmen kívül hagyni: meghatározó tapasztalatom volt, hogy ha van egy nehézség vagy egy érzés - akár fájdalom, akár öröm -, akkor azt csak alkohollal lehet igazán megélni. Mégis úgy gondolom, hogy született alkoholbeteg vagyok. Tizennégy évesen ittam először, de akkor mindjárt jóval többet - négy korsó sört -, mint az az idősebb srác, akivel elmentem a kocsmába. Mindennek megvoltak az előzményei.
Mosolyszünet és álarcok
Anyám soha nem akarta, hogy felnőjek, mindig mindent eldöntött helyettem. Kilencévesen veszítette el az édesanyját, és mivel mostohatestvéreiről neki kellett gondoskodnia, idejekorán „felnőtté" vált. Nekem is csupa jót akart, de sajnos az volt a meggyőződése, hogy „Szilvikének" - mindenki így hívott - csak az a jó, amit ő kigondol. Ezzel viszont elfojtotta bennem azt a valamilyen szinten minden életkorban jelentkező és egyre erősebb igényt, hogy önálló legyek. Gyakorlatilag elnyírt a saját sorsomtól. Eldöntötte, hogy tízévesen átíratnak egy másik iskolába, ahol ő iskolatitkár lett; megmondta, hogy hova tanuljak tovább; de még azt is szabályozta, hogy mikor beszélhetek a nagypapámmal vagy az unokatestvéreimmel, akikkel többnyire rossz viszonyt ápolt. Anyámnak soha semmi nem volt jó vagy elég jó, mindig hibáztatott valakit. Apámmal sem tudták a konfliktusaikat kezelni, ehhez semmilyen mintájuk nem volt. Sokszor volt köztük mosolyszünet - az alkoholisták ezt így hívják -, vagyis a haragjukat „nembeszéléssel" fejezték ki, illetve - anyám - a házasélet szüneteltetésével.
2012. 01. 13. (XVI/02)
