Mintha megállt volna az idő, amint a csigalépcsőn lesétálunk a Teréz körúti kapualjból nyíló paplankészítő műhelybe. Jobbra Stassfurt márkájú csöves rádió, nem sokkal távolabb egy rozsdásodó zsákvarró gép árválkodik. Odébb hatalmas zsákokban libatollak sorakoznak, mögöttük pedig egy muzeális korú tolltisztító berendezés helyezkedik el. Tollpihék szálldogálnak a levegőben, mielőtt valamely régi szerkezeten megkapaszkodva jó időre megpihennének. Szántó Tamás egy méretes asztal előtt éppen egy pehelypaplan rekeszeibe teszi a hatalmas zsákból kivett tollazatot, mögötte ifjabb Szántó Tamás varrógép fölé görnyedve varrja az újabb paplanokat, vagy éppen az apja által megtömött kazettákat varrja le. Egy több mint fél évszázados műhelyben járunk, amelyet Elfenbein Imre az ’56-os forradalom után alapított, s ahol másodmagával több mint 50 éven át egyfolytában űzte az ipart. Amikor munkatársa a nyolcvanas években kiöregedett, még volt ideje átadni a mesterségbeli fortélyokat egyik rokonának, Szántó úrnak. Igazi családi vállalkozás ez, ahol a kilencvenéves mester időnként még ma is lelátogat a műhelybe egy kis terepszemlére.
Szántó úr éppen a munkája fölé hajol. „Három paplant kell elkészítenem rohamléptekben” – magyarázza, miért nem állhat le a munkával. Egy paplanba 600-650 gramm tollpihét rak.
A jó minőségű pihékből készített pehelypaplan igazi kincs. Azonban nem kell feltétlenül újat venni, mert egy régi ágynemű is felújítható. Nem érdemes tehát kidobni a régi dunyhákat, paplanokat, mert egy forró gőzben történő tisztítás után – a veszteséget kipótolva –, új huzatba téve szinte egy új ágyneműt kaphatunk vissza, jelentősen olcsóbban. „A háború utáni kitelepítésekről készített fotókon lehet látni, hogy a menekülők batyujából kitornyosodott az ágynemű, hiszen az értéket képviselt. Tollal tömött dunyha a szegényebbeknek, pehelypaplan a módosabbaknak. Ezeknek az ágyneműknek mindig ára volt, mert egy jó paplan birtokában fűteni se kellett. Egy több kilós dunyhában pedig még a téli szobában is megizzad az ember” – mondja a mester. Volt idő, amikor tömegével költöztek fel az emberek a fővárosba, s feleslegessé vált számukra az a „marha nagy” dunyha – meséli. Ekkorra esett a vállalkozás igazi fénykora, mert a dunyhából legtöbbször paplan készült, a megváltozott körülményekhez igazodva. S mivel a mi életünkből már kimaradt ez az átalakulási folyamat, csak most válik nyilvánvalóvá előttünk a dunyha és a paplan közötti jelentős különbség: az előbbi olyan, mint egy zsák, nincs a belső részeken levarrva, az utóbbiban viszont kazettaszerűen vannak lesteppelve az egyes, pihékkel töltött „zsákocskák”. „A paplanban még akkor is egyenletesen megmarad a töltőanyag, ha egész éjjel rugdalózunk. A tolldunyhának pedig az a baja, hogy a nehezebb része reggelre lecsúszik az aljára, s felül fázik az ember” – mondja Szántó úr.
2012. 12. 14. (XVI/50)
