Először a szabadság szellőjeként ért a japánok egymáshoz való viszonya. A rendkívül szoros fizikai kapcsolat ellenére, ami a járműveken, az utcán, a munkahelyen tapasztalható, mégis nagyon nehezen ismerkednek. Ugyanakkor emberséget lehet tapasztalni, odafigyelnek egymásra, az elmagányosodás és az emberség is megfér egymás mellett. A múltkor például egy fiatalember rosszul lett az utcán, és többen is odamentek hozzá a járókelők közül segíteni. Ez társadalmi szinten is megnyilvánul: nemigen lehet látni hajléktalanokat az utcán. A férjem két éve dolgozik kint egy egyetemen, és még egy év hosszabbításra számítunk. Én otthon vagyok, nem tudtam még elhelyezkedni.
Az angolokkal, franciákkal ellentétben a japánok minden munkát elvégeznek maguk, számukra nincs lealacsonyító munka, ezért nincsenek rászorulva bevándorlókra sem. A nők többsége egyébként itt nem dolgozik tovább, ha férjhez megy. Többségében két-három gyerek van egy családban, együtt kirándulnak, utaznak. Rengeteget utaznak egyébként is, ennek ellenére többnyire csak azok beszélnek angolul, akik éltek külföldön, a többiek szégyellik a nyelvtudásukat, úgy érzik, nem tudnak eléggé, hiába tanulják az iskolában, csak aki nagyon biztos abban, hogy jól beszél, az mer megszólalni, egyébként nem lehet kihúzni a japánokból az angol szót.
Az egyetem területén lakunk, sokan jönnek ide külföldről előadóként, akár több hónapot is itt töltenek, társaságunk tehát innen is van. Bennünket, gaijinokat (ejtsd: gádzsin) – így nevezik a külföldieket – eleve másként kezelnek a japánok, de ezt nem mutatják ki annyira, barátságosak velünk. De sokszor mondják például, hogy majd eljöttök hozzánk, ilyen meghívásra viszont végül sosem kerül sor. Főleg olyanokkal vagyunk közelebbi kapcsolatban, akik hosszú ideig éltek külföldön. Az egyik japán barátnőm például Amerikában élt húsz évig. A barátaink többsége ebből a körből kerül ki, de nem rekesztenek ki senkit, jellemzően nem hagynak magára senkit Japánban. Csak nem mutatják ki, amit éreznek vagy gondolnak. Ez egyfajta szabadságérzetet is ad egyébként, hiszen itt nem kell mindig mások véleményével szembesülni, nem furcsállták azt sem, hogy keresztények vagyunk, és itt is járunk istentiszteletre. Nyilván egyértelmű számukra, hogy az európai emberek keresztények, de a japánok is választhatják a kereszténységet, nincs hivatalos vagy társadalmi akadálya, mint régebben. Én azt tapasztalom, hogy tisztelnek mindenkit, nagyon fejlett demokráciának látom Japánt. Mindemellett a japánok nagyon hagyománytisztelők, minden vasárnap elmennek a buddhista vagy sintoista templomokba, de nekem úgy tűnik, hogy ez nem jelenti azt, hogy hisznek is valamiben. A keresztények viszont egészen mások, ők nagyon nyitottak. A japánok egyébként nemigen tesznek különbséget a különféle keresztény irányzatok között, számukra ez nem érthető, de aki itt evangéliumi gyülekezetbe jár, azon látszik, hogy komolyan veszi a hitét.
2013. 08. 23. (XVII/34)
