Korábban értem a Corvin mozi előterébe, ahogyan Csaba is. Érkezett az asztalhoz egy fiatal nő, aki elmondta, hogy tolmácsolni jött. Gondoltam, akkor talán nem is zavarok. Majd visszatérek a megbeszélt három órás időpontra. Mert addig nyilván a külföldi kolléga kérdez. Például a Le Monde-tól, akinek tolmácsolni kell. Aztán végre megértem, hogy Anna bizony nekem fogja tolmácsolni Csaba agyvérzése miatt nehezen érthető beszédét. Amiről a feliratos filmjei alapján úgy gondoltam, hogy érteni fogom. Ha nehezen is. De nem értettem volna olyan könnyen: amikor a tolmács, aki valójában beszélgetőtárs volt, pár percre elment, így szólt: „Mélyvíz” – az biza jó példa volt mindenre. Csaba szóbeli gondolkodása okos, pontos, választékos, ironikus, öniróniával teli. Legalábbis ezt hallom, bár mindenkinek annyi arca van, ahány kapcsolata.
Ha az olvasó most megpróbál úgy elmondani egy verset, mintha részlegesen bénult lenne minden beszédet segítő izma, megérti Csaba szókipréselését. Miközben beszél, a száját nézem. Ha nem értem, visszakérdezek. Amit érteni vélek, elmondom, hogy kontrolláltassam. Ő mondja tovább, az én ismétlésemre bólint, vagy a fejét rázza. Nyugodtan elmondja ismét akár szinonimával. Türelem kérdése. Az utcájukban a szomszéd kérdez rá: hogy vagy Csaba, és jó hétvégét kíván. Váltanak pár szót. Csaba végül mókából villogtat a kocsija lámpáján a szomszéd gyermekének.
Álltunk egy Mester utcai járda mellékutcás kereszteződésében. A kocsi joystickja Anna kezében. A könnyebb beszélgetés érdekében Anna vezeti az elektromos kerekesszéket. Csabának a vezetés és a beszéd egyszerre extranehéz. Ugyanis az állával irányítja magát. Mintha én ültömben a jobb karfára tenném az állam. Közben figyelném az utat. Ha hosszabb távra megy, akkor egyperces manőverrel megfogja a kormányt bénult és összekunkorodott kezeivel, és irány.
2015. 03. 27. (XIX/13)
