„Anyu, anyu, kérek pénzt, elmegyünk a boltba” – duruzsolja újra és újra ellenállhatatlan mosoly kíséretében az ötéves Angéla, miközben nővére, a nyolcéves Virág is ott sündörög a konyhaasztal körül, lesi, hogy mennyi aprót kapnak. A Kolompár családnál járunk Kiskunmajsán, az „alvégnek” nevezett, többnyire romák lakta városrészben. Az udvaron hinta áll, itt is, ott is focilabdák és más játékok hevernek. A ház tiszta és persze romákhoz illően színes. A nevelőszülőként dolgozó Zolival és Ilonával öt gyermek él egy fedél alatt. Mindannyian magyarok.
A kislányok cserfesek, kedvesek, elsőre meg sem látszik rajtuk, hogy min mentek keresztül. Két éve még egy déli határ menti kisvárosban éltek vér szerinti szüleikkel. Az anya a férfiak után loholt, az apjuk meg egyfolytában dolgozott, a gyerekeket a legidősebb testvér, a tizenhat éves Mónika vagy a szomszédok etették-gondozták. Iskolába nem igazán jártak, napszámba viszont annál sűrűbben. Nem csoda, hogy a gyámügy kivette őket a családból, és mivel a testvérek érdeke mindig ezt kívánja, igyekeztek őket egy családba elhelyezni. Így kerültek másfél éve Majsára, Kolompárékhoz, akik a nevelőszülői tanfolyam elvégzése után három gyermeket szerettek volna vállalni. Jött helyette öt.
„Ez nem örökbefogadás, mi hivatásos nevelőszülők vagyunk, így nem választhattunk, hogy milyen gyermeket szeretnénk. Megdöbbentünk, amikor láttuk, hogy magyarokról van szó, de ugyanúgy örültünk nekik, mintha cigányok lettek volna. És úgy tűnik, ők is elfogadtak bennünket. Ideköltözésük másnapján már mindannyian apunak meg anyunak szólítottak bennünket, annak ellenére, hogy a nevünket is alig tudták” – emlékezett vissza Zoli. Ez nyilvánvalóan betudható a szerető szülőre vágyó gyermekek „önvédelmi reflexének”, mindenesetre érdekes, hogy nemcsak a kicsik, hanem a tinédzserek is hamar megszerettek Zoliéknál lakni. A legidősebb testvér, Mónika már elköltözött ugyan, mert betöltötte a tizennyolcat, és van egy élettársa – akivel már várják közös gyermeküket –, de a mai napig rendszeresen „hazajár”. Az ő „helyére” érkezett a hatodik testvér, a tizenkét éves Krisztina, aki addig a nagynénjénél lakott, aki azonban nem tudta tovább gondozni. „Vesebeteg volt a kislány, de miután idekerült, meggyógyult” – mondja Ilona, és elkezdi sorolni, melyik gyerek miben kiváló. Virág például az egyik legjobb tanuló lett az iskolában. A többiek is megszerették a tanulást. Igaz, a fiúk közül ketten a speciális iskolába járnak, viszont ott kitűnőek.
2015. 04. 03. (XIX/14)
