A Gyimes völgyét, ezt a felső völgyszakaszt, a Tatros forrásvidékét három nagyközség lakói népesítik be: Gyimesfelsőlok (Lunca de Sus), Gyimesközéplok (Lunca de Mijloc) és Gyimesbükk (Ghimeş-Faget), utóbbi már Bákó megyében van. Az itt élő magyarokat csángóknak nevezik. Ők a gyimesi csángók, megkülönböztetve magukat a moldvai csángóktól, akik beljebb, az egykori Etelközben élnek. Kevés itt a szántóföld, mert a hegyek közzé ékelt völgy nagyon szűk, így a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, a fakereskedelem és a háziipar képezi évszázadok óta. Mind a Tatros völgyében, mind a „patakokban” a nagykiterjedésű kaszálókon termett széna okán elsősorban a szarvasmarha-tenyésztés az elterjedt, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek teremtenek erős alapot. A mindennapok ritmusa is az állattartáshoz igazodott, így a csángó életmód egyik sajátossága, a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra a kalibákba, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a falusi szállásra. A tél hosszú, de az itt élők, a nagy hidegben sem szorulnak a tévékészülékek elé, hiszen akkor is „dülögidő” van: az ember mindig megtalálja a tennivalót. Egy nemrég megjelent tanulmány szerint a völgyben élő csángók egy évben 210 napot töltenek a szabadég alatt. Ez a felmérés a magyarországi viszonyokat is feltérképezte, így kiderült, a magyarok átlagosan csupán 15 napot töltenek a szabadban évente – és ebbe még a buszmegállóban töltött időt is beleszámolták.
„A gyimesi ember évszázadok óta az önellátásra rendezkedett be az épületek építése, az élelem, a ruházat előállítása terén. Ez az őstermelés alapfokon ma is biztosítani tudja a völgyben a megélhetést” – mondja Deáky András, gyimesbükki nyugalmazott iskolaigazgató. Miközben beszélgetünk, a település főutcáján sétálunk, úgy mínusz tíz fok lehet, ami télen itt nem számít zord időnek. Itt még mínusz húszig is vígan rezeg az emberfia bajusza, tartja egy mondás errefelé, ami azt jelenti, hogy addig vígan lehet a szabadban dolgozni. András egyik szomszédjához megyünk, akinek 6 tehene, és közel 60 juha van. Feri szomszéd igazi csángóköszöntéssel, azaz egy pohárka fenyővízzel fogad bennünket, és amíg a pálinka hatását heverjük ki, addig bemutatja a gazdaságot. A jószágok adják a megélhetés alapját, mert nagy a család, a három gyermek közül kettő még tanul, kollégiumban vannak, kiadás tej, a sajt és a tojás hozzák a bevétel zömét, a kertben megterem minden télire, mondja a gazda, miközben már a lovakat fogja be, megy a külső kaszálóra szénáért, ahová én is vele tartok. A „kívül” kaszáló és a „belül” kaszáló között a különbség nemcsak a távolságban rejlik, hanem a minőségben is. A távoli, a hegyi kaszálón termett széna sokkal jobb minőségű, télre ezt tartalékolják. Az ottani szálastakarmány tele van gyógynövényekkel, csángóul csak egy kifejezés jellemzi: téli széna. A „belül kaszáló” azokat a településhez közeli réteket jelzi, amelyek a völgyekben terülnek el. Ezek minősége elmarad a hegyi kaszálóktól, elsősorban frissen, és sarjúként adják a jószágnak. Miközben a szánkóra szállunk, Feri gazda megjegyzi, pont jó az idő, mert nem olvad a hó, így könnyen siklik majd a szán. „Gyimesben csak a főutak vannak takarítva, a mellékutak havasak, fagyottak, de itt ezért nem büntet az önkormányzat, mert direkt rendelet van alkotva, a mellékutak ügyében. Az út télen fagyott kell legyen, hogy könnyű legyen szénát behordani rajta” – magyarázza vendéglátóm. A Bálványospataka felé vivő úton haladunk, de nem kell a hegyi kaszálókig csúszni, mert a család még a szénatakarás végén lehordta a takarmány egy részét egy közelebbi szénatárolóba, ahova könnyebb kijutni télvíz idején.
A patakok mentén elszórt házak egy-egy tizest alkotnak: Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók sorolja a völgy kis településeit a gazda. A helyi identitástudat ma is erős, a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángált ide, Ferenc családja például mádéfalvi felmenőkkel bír. A vidék nem gazdag ugyan, de népi tánchagyományai, mondavilága és dallamkincse révén lassan európai hírűvé lesz. A parasztzenészek egyik sajátos hangzású eszköze a gardon, egy teknő alakú, húros ütőhangszer, amely puhafából készül, ez adja meg a zenéjük lüktető ritmusát, az ütős szinte mindig a szív dobbanásaival egyezően üti a húrokat. Nagy a becsülete a zenészeknek, mert a gyimesi csángók legfőbb szórakozása máig a tánc vagy a bál, ahogyan itt emlegetik. A néprajzosok közel harmincöt féle táncalkalmat és mintegy harminc táncfajtát tartanak számon, de a falvak egyszerű csángói csak a zene alapján különböztetik meg őket. A táncrendből napjainkban még a fiatalok is ismerik a magyarost, csárdást, németest, hejszát, és a régiek tánca sem ismeretlen előttük – mondja Ferenc gazda, miközben a gyimesi élet sajátosságairól beszélgetünk.
2016. 02. 05. (XX/05)
