hetilap

– Te ugye kettes kenuban versenyzel?– Voltam kenu egyben is, még világbajnoki ezüstérmet is szereztem. – Mondj el mindent magadról, a hivatalosabbakat!– 1972-ben születtem. Tíz éves koromban kezdtem el kenuzni. 1987-ben nyertem életem első országos bajnokságát. Ezután az eredményeim sokáig rosszak voltak. Elvileg, aki igazán jó az ifi korosztályban, az már hamarabb is bekerülhet az élmezőnybe. Nekem ez elég későn sikerült. Nem tűnt úgy, hogy valaha is jó leszek, de azért adtam magamnak még egy évet. Ezután az első versenyszámomat megnyertem, utána pedig második lettem. Ekkor láttam meg, hogy van értelme. 1992-ben kijutottam az olimpiára, ahol hetedik lettem.– 96-ban nyertél olimpiát először.– Igen. 1993-ban már nyertem vébét. Abban az évben Koppenhágában volt a világbajnokság. Kenu egyes 500 méteren lettem második. Kenu párosban Horváth Csabával nyertünk. Akkor 1000 méteren is volt még kenu négyes, s habár ez nem olimpiai szám, még ott is nyertünk. 1994-ben sajnos 500 méteren kikaptunk párosban, azóta azonban soha.– 1994 óta nem kaptatok ki?– Világ- és Európa-bajnokságon nem. Öt számban indultunk, és mindegyikben nyertünk. 1996-ban jött az olimpia Atlantában. Ott is nyertünk 500 méteren, de 1000 méteren harmadikok lettünk. Itt az eredmény megítélésében nagy szerepe volt a médiának. Beharangozták, hogy kettőt nyerünk. Aztán beérkeztünk harmadikként... Tudod, a szokásos magyar hozzáállás...– Milyen érzés az, amikor ott vagytok a dobogón?– Furcsa.– Felemelő, vagy ilyen pórias, hogy semmi "sírás”, vagy "nehogy sírjak”?– Nem, semmi ilyen nincs. Én, amikor 92-ben haza jöttünk az olimpiáról és megláttam a szüleimet, elbőgtem magam. Ez 1992-ben volt, amikor még nem is nyertünk. 96-ban semmi nem történt. Fölálltam a dobogóra: de olyan volt, mint az asztalra felállni, nem éreztem túlságosan felemelőnek. Valószínűleg azért, mert nem nekem őrjöngött a tömeg.– Kinek őrjöngött a tömeg?– A hazaiaknak. Amikor felálltam, hallottam, hogy tapsolnak, de érezni lehetett, hogy nem nekem. Itt Szegeden sokkal meghatóbb volt.– Akkor beszélj a szegediről.– A szegedi más volt. Rengetegen voltak. Amikor álltunk be a rajthoz, ismeretlenek üvöltöttek be, hogy: "Csaba, Gyuri gyerünk". Szakadt az eső, és nekünk utána rá egy órával jött a másik szám, de mégis olyan hihetetlen volt. Nekem könnyezett a szemem, pedig nem arról vagyok híres, hogy el tudnék lágyulni. Meghatódtam, amikor felálltak, és énekelték a himnuszt.– Ez egy olyan ”hú, ennyien szurkolnak nekem" érzés?– Nem. Az is közrejátszott ebben, hogy Csabával nem sikerült úgy a felkészülés, ahogyan kellett volna. Ezért úgy éreztük, nem lesz kudarc, ha másodikok leszünk, mivel nem vagyunk a legkiválóbb formában. És hát simán nyertünk. Nagy kő esett le a szívünkről. Utóbbi időben ilyen nem nagyon történt. Négyszer nyertünk világbajnokságot, s egy távon plusz egy olimpiát.– Jövő. Hogy gondolsz a jövőre?– Ez az, amit még nem tudok. Én egyelőre olyan anyagi feltételeket akarok teremteni, hogy később ne aszerint kelljen döntenem, meg munkát keresnem, hogy mennyit fogok keresni, hanem hogy mivel szeretnék foglalkozni. Nagyon jó lenne még valamit tanulni. A TF-et ugyan elvégeztem, de nem edzőként képzelem el az életemet.– Ha te amerikai lennél és ennyi versenyt nyernél, akkor életed végéig meg tudnál ebből élni?– Ez a sportágtól is függ. Ott, ha olimpiát nyertem volna, valószínűleg meg tudnék élni. Ott tényleg az olimpia a meghatározó.– Neked mit jelent egy győzelem? Mi van mögötte?– Jó dolog nyerni, ez az első, másrészt örömet szerezhetek egy-két embernek, köztük magamnak is.– Ha egy évig nem versenyezhetnél, akkor rosszul éreznéd magad?– Igen. De tegyük fel, hogy egy évig versenyezhetek, de nem edzhetek, akkor is megőrülnék, mert az a lényege, hogy szeretem ezt csinálni.