hetilap

A spanyol csapat és edzője

A döntő első húsz perce arra hasonlított, mint amikor a szorgos kisdiák suli
után rögtön leül a leckét megoldani: a németek végül csak eljutottak a döntőig,
és ha már így alakult, úgy voltak vele, hogy miért ne nyerjék meg. Nekiláttak a
zakatolásnak, ám miután a spanyol középpálya motorja bemelegedett, olyanok
lettek, mint a partra vetett hal: csak néha ficánkoltak egyet, hogy lássuk, még
életben vannak. Érdekes volt látni az arcokat a lefújás után. A spanyolok
természetesen földöntúli boldogsággal fogadták Rosetti bíró hármas sípszavát,
azonban a vesztes félből ezúttal egyetlen síró, jajgató, földre rogyott
futballistát nem láthattunk. A németek realistán fogadták, hogy kikaptak, tudták
jól, hogy ezt a spanyol csapatot most nem győzhették volna le sehogy sem. Fájt
nekik a vereség, ám mégsem úgy, mintha lett volna esélyük a győzelemre. És ez a
spanyolok dicsérete. Térdre kényszerítették azt a csapatot is, amelyik arról
híres, hogy semmilyen körülmények között nem alkuszik meg a futballtornákon.

A spanyolok diadalának különlegességét ennél jobban már csak egy dologgal lehet
megvilágítani: ha összehasonlítjuk az idei Eb-t a négy évvel ezelőttivel. Akkor
a görögök vitték haza a trófeát olyan bunkerfocit produkálva, ami még az
olaszokat is úgy tüntette fel, mintha a totális futballt játszanák.

Az út azonban hosszú volt eddig a sikerig. Meg kellett Spanyolországnak találnia
a saját helyét Európában, amiben nagy segítségére volt Fernando Torres, akinek
az U-17, U-19 és most a felnőtt Eb-döntőben szerzett gólja egyben egy generáció
beérését is jelentette. A tornára Spanyolország egyébként a kontinens egyik
leg-erősebb összeállítású középpályás sorával érkezett. Lehet, sokan nem fognak
egyetérteni ezzel, de a siker fő letéteményesei a középpályások – Casillas
bravúrjai és a csatárok góljai ellenére. A morcos tekintetű, ugyanakkor
szüntelen optimista, hatvankilenc éves szövetségi kapitány, Luis Aragones
ugyanis már a torna előtt tudott két dolgot a csapatáról. Tudta, hogy a védelem
csak akkor lesz képes jól teljesíteni, ha a támadásokat már jó előre megszűri a
középpálya. Úgy tűnt, Aragonesen kí­vül senki sem hitt a honosított brazil
Marcos Sennában, azonban a játékos meghálálta a bizalmat, és a torna alatt az
ellenfelek „mestereit” kikapcsolta a játékból, kilencven százalék fölötti
pontossággal passzolt, és irdatlan futómennyiséget produkált. Így manapság már
elcsöndesedtek azok az ellenlábasok is, akik Senna helyett a sokkal többre
taksált Xabi Alonsót követelték a csapatba. Senna tehát a Xavi, Iniesta Silva –
és időnként az örök csodacserének bizonyuló Fabregas – hármas mögött tette
csöndesen, ám annál hatékonyabban a dolgát. Nagy­szerűen működött a középpálya,
annak ellenére, hogy Xavi borzasztó szezont zárt legutóbb a Barcelonában, most,
hogy megkapta a kellő biztonságot hátulról és a nagy képzelőerejű támadókat maga
előtt, a középpályás úgy játszott minden meccsen, mintha szülinapja lenne.
Végigfutott minden mérkőzést, megszabta a csapatjáték fazonját, és ha pár perces
hullámvölgybe is esett, Fabregas mindig kisegítette őt.

A másik dolog, amit Aragones nagyon jól tudott, hogy a csapattagok régebben
sohasem jöttek ki jól egymással. Képtelenek voltak egységben funkcionálni. Egyes
vélemények szerint ezért hagyta ki Raúlt a csapatból. Korábban ugyanis
megfigyelhetőek voltak nemzetiségi alapon történő klikkesedések a baszkok és a
katalánok között – ami automatikusan feszültséget keltett az egész csapaton
belül. Nos, a jelenlegi csapaton belül Puyol a végső győzelem reményében túl
elfoglalt volt ahhoz, hogy szeparatista nézeteket valló politikusokkal
foglalkozzon, Xavi teljességgel apolitikus, míg Fabregas „csak” egy fiatal srác,
aki már régóta Londonban él, míg a baszk vonalat csupán Xabi Alonso képviseli,
így klikkesedésről nem beszélhetünk esetében. Az egyedüli radikális nacionalista
érzelmű éppen Raúl volt, aki sosem rejtette véka alá nézeteit a csapaton belül
sem, és néha még az átlagosnál kicsit agresszívabban is győzködte a
fiatalabbakat, hogy Spanyolországot hozzá hasonlóan kellene szemlélniük.
Aragones okult a 2006-os vébén abból, hogy Raúl ugyan még mindig nagyszerű
játékos, azonban a csapat számára nem feltétlenül jelent nyereséget a jelenléte.
A kapitány ellen így hatalmas hecckampányt indított a madridi sajtó.

Ez a siker egységbe forrasztotta a spanyol nemzetet. A királynőt húsz év után
újra mosolyogni láthattuk.

A miniszterelnök diadalittasan ugrált és lendítette a karját a magasba a
lefújáskor. Mindez lehetséges, hogy csak az út kezdete. Ahogy Fabregas fogalmaz:
„Még most sem fogtuk fel teljesen, mi történt velünk. De már előre tekintünk. Ez
csak az első a sikereinkből. Miért ne? Az átkot már megtörtük.”

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek