Fotó: Somorjai László
Emlékszik, hogy a 60-as római olimpián mi volt a legelső közvetítése?
–A megnyitó. Az még nem hasonlított a mai idők megnyitójára. Lehet, hogy a
korommal jár, de úgy vagyok vele, hogy én azokat jobban szerettem, mert azok a
sportról szóltak. Most nagy nemzetközi artistaparádé vonul fel ezeken az
ünnepségeken, és kevés közük van a sporthoz. 1960-ban megfújták a fanfárt,
bevonultak a csapatok, az államfő megnyitotta az olimpiát, a Nemzetközi Olimpiai
Bizottság elnöke is szólt néhány szót, majd elvonultak a sportolók.
Hogyan készült az első olimpiájára?
–Rémülten. Óriási dolog volt ez akkor. Ketten voltunk kint, a főnökömmel,
Radnai Jánossal. Ő szervezte az adásokat, hogy hol a helyünk, melyik a magyar
riporterállás. Ezzel jelentősen tehermentesített, hiszen egy kezdőnek, aki
voltam, meglehetősen nagy stresszel járt a munka. Még nem volt internet, nagyobb
feladat volt begyűjteni az információkat. Megkaptuk ugyan a megnyitó programját,
de nagyon szűkszavúan. Össze kellett gyűjteni az adatokat. Radnai megkívánta,
hogy írjam meg előre a szövegemet, ő egy kicsit politikai ellenőr is volt
mellettem, nehogy elkövessek valami hibát. Ennek ellenére becsúszott egy baki.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy rendelkezett, hogy a Nemzeti Kína, ami
Tajvant (akkor Formoza) jelentette, nem vonulhat fel ezen a néven, mert a Kínai
Népköztársaság tiltakozott, mondván, hogy csak egy Kína van. A bizottsági
határozatot a közvetítés előtt pár perccel kaptam meg. Amikor a tajvani csapat
jött, táblával jelezték, hogy a határozat ellen tiltakoznak. A nézőknek meg
kellett magyaráznom, miről is van szó. A botrány abból támadt, hogy Budapesten a
Kínai Nagykövetség tiltakozott.
Melyik sportág izzasztotta meg a leginkább?
–A legnehezebb a kajak-kenu volt, mert 40 kilométerre ültem a helyszíntől.
Tetejében egy kommentátort engedtek az Albano-tóra, akinek az volt a dolga, hogy
onnan adjon információt az összes ország kommentátorának a fejhallgatójára.
Tudni lehetett, hogy laikus, nem kolléga. Ezek után jöttek a versenyszámok, és
Parti Jancsi kenu egyes 1000 méteren. Hatalmas versenyt vívott a szovjet
Szilajevvel, teljesen egyszerre érkeztek célba. A mi angolunk csak annyit
mondott: attól tartok, hölgyeim és uraim, az orosz győzött. Szomorúan magam is
ezt mondtam, majd utóbb kiderült, hogy Parti – négy centiméterrel – győzött. Nem
egy álmatlan éjszakámba került a „tévedés”.
Egy-egy közvetítés alkalmával mennyire mérlegeli, hogy még szakmai keretek
között maradhat, és mikor lép ki Vitray Tamásból a drukker?
–Ha magyarok versenyeznek, senki nem kérheti számon az emberen, hogy a
mieinknek szurkol, ez természetes. Más kérdés, ha a drukkolás nyilvánvaló
elfogultsághoz vezet, ha egy bizonyos ponton túl ízlésbe ütköző, mondjuk az
ellenfelet bántó, az megengedhetetlen.
Milyen kapcsolat alakult ki a 44 aranyérmessel, akiket közvetített?
–Különös dolog ez: egyről sem mondhatnám, hogy szorosabb, rendszeresebb
kapcsolatban álltunk volna. De amikor az ember közvetít, amikor szívszakadásig
szorít érte, vele harcol, – annál nincs szorosabb emberi kapcsolat. Az olyan,
mintha testvérem lenne az illető. Később a korkülönbség révén meg mintha a
gyerekem. Soha nem kerestem a közelebbi ismeretséget a sportpályán kívül.
És viszont, a sportolók önnel?
–Életem egyik kedves meglepetése volt, amikor 1988-ban a szöuli olimpia
előtt az öttusázók meglátogattak. Hirtelen meg kellett operálni a gerincemet, és
úgy nézett ki, hogy tán még az olimpiáról is lemaradok. Indulás előtt egyszer
csak felhívtak az öttusázók, hogy szeretnének eljönni, meglátogatnának. A lányom
főzött egy vájdling spagettit, és együtt ebédeltünk nagy jókedvben. Hogy utána
pedig győzött a csapat is, meg az egyénit is megnyerte a Martinek Janika,
elhatároztuk, hogy olimpiánként ezt megismételjük.
A mostani olimpia mennyire lesz más ön számára, mint a korábbiak?
–Meglehetősen, mert nem leszek ott. De most már végre végignézem az
olimpiát. Igazán jól látni a versenyeket mostanra tévén lehet, mert a kamerák
mindent a szemem elé hoznak, a versenyzőt, az arckifejezését, mindent. Manapság
nem három kamera közvetít ilyen eseményt a stadionból, hanem harminchárom. A
másik nehézség, hogy a helyszínen közlekedni már jó pár olimpia óta szinte
képtelenség. Mindenkit megmotoznak, egyesével engedik át a biztonsági kapun.
Köztünk szólva nem olyan nagy passzió néha a jelenlét.
A televíziózás hogyan hat a mai olimpiai törekvésekre? Gondolok arra, hogy
bizonyoskönnyen közvetíthető, médiaképes sportágak inkább előtérbe kerülnek,
míg más sportágak kicsit háttérbe szorulnak.
–Ebben tökéletesen igaza van, annyi különbséggel talán, hogy ezek az utóbbi
sportágak kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, hogy megőrizzék helyüket a
programon. Így lett az öttusából egynapos verseny, és így rövidült meg a vívás
is, aminek nyolc számából csak hatot engednek be az olimpiára. Rengeteg olyan
kompromisszumot követel meg a televízió, amivel a sportnak nem használ. Mindez
pedig azért van, mert a reklámozó meg a szponzor úgy adja a pénzt, hogy elvárja,
a nézőszám minél nagyobb legyen. Igen kemény csatát vívnak egyes sportágak, és
nagy engedményeket is kénytelenek megtenni.
A magyar csapat részéről melyik lesz a legizgalmasabb, mire számít?
–A magyarok teljes joggal a legtöbb sikert a kajak-kenutól várják, a
tragikus esemény ellenére, amely elvette tőlünk az egyik legcsodálatosabb
sportembert, Kolonics Györgyöt. Ha ez a csapatból a dacot váltja ki, hogy csak
azért is megmutatjuk, Gyuriért is, akkor nagyon jól szerepelhetünk. Ha ez
valamiféle letargiát hozott magával, akkor lehetnek szomorú hátrányai is.
Mennyi aranyra számít?
–Négy és nyolc között. Ha nincs szerencsénk, akkor inkább csak négyet, ha
minden jól megy, nyolcat is elhozhatunk.
2008. 08. 08. (XII/32)
