Az ókori Hellászban minden ötvenedik telihold idején hírnökök rajzottak szét a szárazföldön és a szigeteken, és az Olümpiában megrendezendő sportesemények időtartamára általános békét hirdettek. Ha valamelyik városállam megszegte a törvényt, arra súlyos büntetés várt. A 19. században a francia Pierre de Coubertin báró vetette föl, hogy négyévenként újra meg kellene rendezni a játékokat, amely talán megteremthetné a világbékét. Az idealista arisztokrata azonban nem számolt az emberi természettel. Az újkori olimpiák felelevenítése óta csaknem harmincszor lobbant fel a láng, de szinte minden alkalommal valamilyen politikai botrány kísérte az eseményeket. A háborúk miatt három ízben meg sem rendezték az olimpiát, máskor pedig egyes államokat nem hívtak meg. Így például az első világháború után a vesztes hatalmakat, vagy több ízben a „proletárdiktatúrában szenvedő” Szovjetuniót.
Már Coubertin is szót emelt annak idején az olimpián részt vevő sportolók faji megkülönböztetése ellen. Az 1936-os berlini játékokon csak külső nyomásra engedélyezték zsidó származású olimpikonok részvételét. Mégis megdőlni látszottak Hitler elvei a felsőbbrendű fajról, amikor a színes bőrű amerikai Jesse Owens négy aranyérmet is elhappolt az „árja” német futók elől. A háború után a világ kínosan ügyelt arra, hogy soha többé ne történjen hasonló incidens.
Az 1924-es párizsi játékokon a német sportolók ágyait ürülékkel kenték be, a falakra pedig felírták: „Le a poroszokkal!” A sértett nemzetek sokszor a távolmaradás eszközével tiltakoztak, de tömeges bojkottal csak az 1956-os melbourne-i játékokon találkozhattunk először. A magyar forradalom brutális leverése miatt Svájc, Hollandia és Spanyolország jelentette be távolmaradását, míg a szuezi válság okán Egyiptom, Irak és Libanon mondta le a részvételt. Húsz évvel később már tizenhat afrikai ország lépett vissza, amikor a NOB visszautasította azt a kérésüket, hogy Új-Zélandot zárják ki a játékokról. A szigetállam rögbicsapata ugyanis nem sokkal azelőtt az apartheid politikája miatt megbélyegzett Dél-Afrikában vendégeskedett.
A leghíresebb bojkottok még csak ezután következtek. 1980-ban Moszkvá-tól 33 ország maradt távol, talán ezért sírta el magát a záróünnepségen az olimpia kabalafigurája, Misa maci. Négy évvel később a „kölcsön kenyér visszajár” elvén a Szovjetunió és csatlósainak sportolói hiányoztak Los Angelesből. A szöuli játékokról Észak-Korea még csak nem is tudósított, sőt azt terjesztették, hogy kolerajárvány tört ki déli szomszédjuknál. Sydney-ből a tálibok uralma alatt álló Afganisztán hiányzott, mert a Koránra hivatkozva a kormány felfüggesztett minden sporteseményt.
A diplomáciai feszültség szerencsére emberéletben nem okozott kárt, de 1972-ben Münchenben megismerhettük az igazi tragédiát is, amikor először jelent meg a terror az olimpia helyszínén. Szeptember 5-én hajnalban néhány álarcos fegyveres minden nehézség nélkül jutott el az izraeli csapat szálláshelyére, ahol vérfürdőt rendeztek, majd túszul ejtették az ott lakókat. A Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet tagjai a foglyok életéért cserében 200 Izraelben bebörtönzött társuk szabadon engedését követelték. Nehéz tárgyalássorozat után a hatóságok szabad elbocsátást ígértek nekik, ám amikor leszálltak értük a helikopterek, a német rendőrség mesterlövészei tüzet nyitottak a merénylőkre. A terv azonban balul ütött ki, mert mielőtt az összes terroristát „leszedték” volna, sikerült nekik felrobbantani a helikoptereket a bennük ülő túszokkal együtt. Másnap a NOB elnöke kijelentette: „Meg vagyok győződve arról, hogy egy marék terrorista nem tehet pontot az eszmére. A játékoknak folytatódnia kell!”
A 20. század végén újból felrémlett az arab terrorizmus veszélye, ezért az 1996-os atlantai olimpián különösen nagy gondot fordítottak a biztonsági intézkedésekre. Mégis bekövetkezett a tragédia. Július 27-én éjszaka több ezren gyűltek össze az Olimpiai Parkban, hogy együtt ünnepeljék a sportolók sikereit. Egy óra körül a német ZDF csatorna éppen interjút készített az amerikai úszónővel, Janet Evansszel, amikor hatalmas robbanás történt a háttérben. Két ember meghalt, és további száz megsebesült. Mint kiderült, a csőbombát egy amerikai szélsőjobboldali szervezettel szimpatizáló férfi, Eric Robert Rudolph készítette.
A világ országainak felháborodásával mit sem törődve fojtotta vérbe tavaly márciusban a függetlenséget követelő tibeti nép megmozdulását a kínai kormány. Éppen ebben az időben indult útjára az olimpiai láng, melyet minden nagyvárosban hatalmas tiltakozás kísért a tibetiekkel való szolidaritás jegyében. A kínaiak erre a pekingi szervezőbizottság alkalmazottainak álcázott kommandósokat küldtek a futás helyszíneire, hogy ők akadályozzák meg a láng erőszakos eloltását. A váltófutókat szorosan közrefogó mosolytalan fiatalemberek a vendéglátó ország szuverenitását is megsértve brutálisan léptek fel a tiltakozókkal szemben.
A sok negatívum mellett nem szabad azonban megfeledkeznünk azokról a törekvésekről, amelyek éppen e nemes eszme megvalósulása jegyében születtek! Mintegy az első világháború borzalmait ellensúlyozandó az 1920-as antwerpeni nyári játékokon vonták fel először az ötkarikás lobogót, és itt röptettek először békegalambokat is. 1956-ban a játékok alatt egy 17 éves kínai középiskolás fiú levelet írt a NOB-nak, amelyben azt javasolta, hogy a záróünnepségen a sportolók már ne saját zászlóik alatt, társaiktól elkülönítve vonuljanak fel, hanem együtt, kart karba öltve, hogy ezzel is jelképezzék az összetartásukat és a határokon túl nyúló barátságot.
2009. 07. 24. (XIII/30)
