A magyar sporttörténet olyan valószerűtlennek ható bukásait elnézve, mint amilyen a svédek elleni vb-selejtező kudarca, felötlik az emberben, hogy bizonyosan léteznie kell „magyar betegségnek" vagy „magyar átoknak". Szakemberként mit gondol, valóban van olyan pszichés gát, amely a döntő pillanatokban megakadályoz bennünket a siker elérésében?
- Kétségtelen, hogy vannak olyan lelki jelenségek, amelyek befolyásolhatják a sportolókat abban, hogy már-már győztes helyzeteket bukjanak el. Ilyen lehet például - nem mondom, hogy ez nálunk általános - a sikertől való félelem. Ennek okai gyakran gyermekkorban, vagy még korábban, a fogantatásnál keresendők. Például, ha lány helyett fiút vártak a szülők, akkor a gyerek életét végigkísérhetik az irreális elvárások, amelyek nyomasztó teherként nehezednek rá, és megakadályozzák a siker elérésében. Egy másik ok lehet a kudarckerülő magatartás, ha valaki azért hajt, mert fél, hogy kudarcot fog vallani és „be fog égni". Ez rövid távon eredményre vezethet, de hosszú távon ebből az önbizalomhiányos indíttatásból nem lehet tartós sikereket elérni. A sportolónak nem külső kontroll miatt kell jól dolgoznia, hanem egy belülről vezérelt, sikerorientált, céltudatos hozzáállásra van szüksége.
A játékosok sokszor csodálkoznak, amikor erről beszélek nekik, mégpedig azért, mert ezek olyan tudattalan folyamatok, amelyeket ők észre sem vesznek. Inkább a szerencsére vagy annak hiányára szoktak utalni, de sportpszichológusként én ezt nem szeretem - mint ahogy az olyan általánosításokat sem mint a „magyar betegség". Hosszú távon ugyanis mindig annak van nagyobb szerencséje, aki folyamatosan és kitartóan dolgozik érte. Ha a világ sportelitjét nézzük, akkor a csúcsteljesítmény három összetevő eredménye: elsősorban megfelelő képességekre van szükség (idetartoznak nemcsak a fizikai, hanem a mentális adottságok is, illetve a szóban forgó sportágat körülvevő közeg), azután következik a motiváció, majd pedig a koncentráció.
2009. 09. 18. (XIII/38)
