„Vagy a győzelmi babér, vagy a halál!" Így kiáltottak fel teljes komolysággal az ókori olimpiákon részt vevő atléták közvetlenül a versenyek megkezdése előtt. Ugyan az újkori sportviadalok „coubertini" elvei alapján már a részvétel és a „kitartó küzdelem" vált a versenyek legfőbb mozgatórugójává, az olimpia szellemével párhuzamosan éledt fel azonban az előbbi felkiáltás jelentéstartalma is: vagyis a sport egyszerre szól a győzelemről és az elbukásról. Ma már egyre nagyobb, egyre extrémebb teljesítményeket kell nyújtaniuk a sportolóknak ahhoz, hogy sikeresek legyenek, miközben a sportvezetők részéről nem feltétlenül kapnak elegendő támogatást és védelmet. Nodar Kumaritasvili halála ennek tragikus példája.
A mindössze huszonegy éves versenyszánkós balesetének képei és felvételei bejárták az egész világot, és gyászos pecsétjüket rányomták a Vancouverben rendezett - a sajtóban már „elátkozott" jelzővel illetett - téli olimpia kéthetes versenysorozatára is.
Az eddig inkább csak a középmezőnyben tanyázó, ám feltörekvő, roppant fiatal Kumaritasvili a téli olimpia megnyitója előtt tartott felkészítő edzések során szenvedett balesetet, miután a pálya vége felé az egyik kanyarból kijövet elveszítette uralmát szánkója fölött, és a jéglabirintusból kirepülve egy néhány méterre levő acéloszlopnak csapódott - csaknem 150 kilométeres sebességgel.
2010. 02. 19. (XIV/7)
