A politikai szerepvállalás nem túl sok jó emléket idéz a Ferencvárossal kapcsolatban, milyen felkérésre vállalta az alelnöki feladatot?
– Meggyőződésem, hogy a politikusi szerepvállalás tud jól is működni, én legalábbis erre vállalkoztam. Nem baj, ha politikusok is részt vesznek a sportvezetésben, Európában vannak ennek hagyományai. Az a baj, ha valaki ezt önös célokra használja, és nem a sport vagy egy adott klub iránti elhivatottságból dolgozik.
Azon túl, hogy Fradi-szurkoló vagyok, a józsefvárosi kézilabda felkarolása, illetve a hátrányos helyzetű kerületi gyerekek sportra nevelése kapcsán kerültünk intézményes kapcsolatba a klubbal. A közös munka nyomán több jelentős ferencvárosi szakosztálytól kaptam ajánlást, hogy vegyek részt az elnökség munkájában, a közgyűlés pedig megválasztott. Ez nagy megtiszteltetés.
Politikusként milyen elvárásokat támasztottak önnel szemben? Miben tudja segíteni a klubot?
– Például abban, hogy a közéletben az egyik „hangja” legyek az FTC-nek, hasonlóan ahhoz, ahogyan Kósa Lajos kollégám a Loki „hangja”. Ez fontos lenne a Fradinak is, amely az egyik, sőt, talán a legpatinásabb klubja a hazai sportéletnek.
Ön is kilobbizhatna egy új stadiont.
– Mindenképpen. Bár a Ferencvárosnak, mint klubnak szerintem nem ez a legnagyobb problémája. A Lokinál tényleg gondot jelent, hogy viszonylag sikeres csapatként a nemzetközi mérkőzéseket a fővárosban kell játszaniuk.
A futballszakosztályra kitérve, a jelenlegi befektető, Kevin McCabe a jövőben nem szeretne (fő)szerepet vállalni a csapatnál. Azt mondta, cserbenhagyták, és ez alatt nyilván a hazai politikai, gazdasági szereplőkre gondolhatott. Mi erről a véleménye?
– A klub egészének ötszázaléknyi részesedése van a labdarúgócsapatban. Soha nem találkoztam McCabe úrral, nem tudom megmondani, miért mondta ezt.
Mégis a foci a legjelentősebb ágazata a klubnak.
– Ez tény.
A helyzet pedig most meglehetősen bizonytalanná kezd válni. Van ebben az ügyben előrelépés? Mi történik, ha nem sikerül megfelelő időben magyar vagy külföldi befektetőt találni?
– Ez a legrosszabb forgatókönyv, jobb nem gondolni rá. Vannak politikus kollégáim, akik beszálltak a szponzorkeresésbe, de én nem tartozom közéjük. Bizakodó vagyok, reménykedem abban, hogy még sokan vannak olyanok, akik belátják, hogy a legpatinásabb klubot nem szabad bizonytalanságban hagyni. Másrészt jó magyar bajnokság nincsen, soha nem is volt, jó Fradi nélkül.
Mit gondol, mi lehet az oka, hogy a „nemzeti márkának” számító Fradit az utóbbi 10-15 évben az ág is húzza, és eddig senkinek – sem a politikának, sem a gazdasági szereplőknek – nem sikerült kihozni a klubból – most elsősorban a labdarúgásra gondolok – azt, ami benne van?
– Mint egykori ellenzéki, mai kormánypárti politikus azt tudom mondani, hogy az elmúlt nyolc évben nem igazán volt koncepciója a magyar sportnak. Ez nem politikai kijelentés, hanem tény. Az eseti érdekek és döntések tették bizonytalanná, kiszámíthatatlanná a Fradi helyzetét. Nem feltétlenül a mostani befektetői konstrukcióra gondolok, inkább a sporttámogatási rendszerre, ami enyhén szólva sem volt rózsás. Hozzáteszem, nem csupán a Fradi helyzete kiszámíthatatlan – és a probléma financiális és koncepcionális egyaránt –, elég ha csak az utánpótlás gyengeségeire gondolunk.
A központi költségvetés és az önkormányzatok sincsenek most abban a helyzetben, hogy százmilliókat tegyenek be egy-egy klub működtetésébe.
– Ez a fajta támogatás csak eseti lehet, a jövő útja biztosan nem ez. A most formálódó sporttámogatási rendszer lehet a megoldás.
Ugyanakkor a kisebb szakosztályok esetében az önkormányzatoknak is lehet szerepük, legalábbis nekünk jó tapasztalataink vannak. Tízmillió forinttal támogatjuk az FTC-t, amiért cserébe tulajdonképpen egy szolgáltatáscsomagot kaptunk. Egyrészt nagy reklámfelületeket, amelyek városmarketing-szempontból kiemelten fontosak számunkra, hiszen Józsefváros legnagyobb átka a megítélése: rosszabb a hírünk, mint a valós helyzet. Másrészt a kerületi gyerekek használhatják a klub intézményrendszerét, részt vehetnek közös nyári táborozásokon, tehetségkutató versenyeket szervezünk a számukra, és még sorolhatnám a lehetőségeket. Egy olyan életpálya-modellt szeretnénk a fiatalok, különösen a hátrányos helyzetűek elé tárni, amely segíti őket abban, hogy ne kallódjanak el, be akarjuk „csatornázni” őket a Ferencváros különböző szakosztályaiba. Nagyon sok olyan gyerek van Józsefvárosban, aki nem a tanulásból fog megélni, de nem azért, mert buta, hanem mert nem lesz lehetősége, hogy egyetemre menjen – számukra a sport lehet a kiút. A kézilabdában ez már nagyon jól működik, nem egy józsefvárosi tehetség került be a Fradi férfi vagy női kézilabdacsapataiba.
2010. 12. 10. (XIV/49)
