„Szokták mondani, a futball sokszor igazságtalan, és nem mindig a jobbik csapat jut tovább. Nos, kedd este a jobbik csapat jutott tovább” – ezzel a roppant mélyenszántó gondolattal értekezett a kedd esti FC Barcelona–Arsenal Bajnokok Ligája negyeddöntőről az egyik brit szakíró. A 3–1-es hazai diadalt hozó találkozóról egy mondatban aligha vonhatnánk le bölcsebb következtetéseket, ezért inkább foglalkozzunk azzal, ami magán a mérkőzésen is túlmutat: vagyis magával az FC Barcelonával és az egyre korszakosabbnak tűnő futballjával.
Bár már lassan szó szerint a „csapból” is a katalóniai klub fantasztikus eredményeiről és játékosairól hallani, mégis, az amúgy stílusos futballjáról híres Arsenal legyőzését követően most már tényleg az a kérdés: képessé válhat-e ez a gárda valamilyen egészen kiemelkedőt és különlegeset alkotni ebben az „agyonfinanszírozott” és eredményorientált modern labdarúgásban? A tények mindenesetre önmagukért beszélnek: a Barcelona jelenleg utcahosszal vezet a több százmillióból összevásárolt Real Madrid előtt, s zsinórban harmadszorra nyerheti meg a spanyol bajnokságot, úgy hogy 2009-ben Bajnokok Ligáját nyert, tavaly pedig az elődöntőig jutott. A tényeken is van, ami túlmutat: ez pedig a játék. Konkrétabban az az elképesztő könnyedség és fölény, amellyel elverik riválisaikat (beszédes statisztika: az Arsenal elleni két mérkőzésen 70 százalékban volt a Barcelonánál a labda). De meséljenek erről maguk a szereplők! „Elismerem, jobbak voltak. Úgy védekeztünk, ahogy csak tudtunk, ezáltal maradt még esélyünk, de nem nagyon voltak helyzeteink. Talán egy” – fogalmazott Cesc Fabregas, az Arsenal csapatkapitánya a keddi találkozó után. „Messiről nem akarok beszélni, elnézést. Már nem találok rá szavakat” – „panaszkodott” a barcelonai Pedro Lionel Messivel kapcsolatosan, aki minden idők egyik legcsodálatosabb gólját szerezte, amikor a kivetődő kapust még egy leheletfinom csellel átemelte, mielőtt a kapuba rúgta a labdát.
Árulkodó megnyilatkozások. És tetszik nekünk avagy sem: egyelőre csak ez a tiszteletteljes elismerés marad. No, meg a gyanakvás: talán csináltak valamit azzal a fránya labdával…
Katalán recept: munka és tisztelet
Vincze Ottó, az FC Barcelona második csapatának korábbi játékosa, egykori válogatott labdarúgó, a BL-mérkőzések szakkomentátora: „Lassan elmondhatjuk a Barcelonáról, hogy korszakalkotó futballt játszik. Hogy minden idők legjobb gárdájává válik-e, az komplikáltabb kérdés. Minden évtizednek megvannak ugyanis a kiemelkedő csapatai, elég például a kilencvenes évek legendás Milanjára gondolni, amely az egészpályás letámadással hozott újat a labdarúgásba. Amiben ez a Barcelona újat tudott adni, az a speciális mozgékonyság és kreativitás, amelyre a katalánok támadógépezete képes. Szintén fontos eleme a játékuknak, hogy egyszerűen nem hagyják kibontakozni az ellenfelet – ezekhez pedig az egész csapat kiemelkedő teljesítménye és kvalitása szükséges, nem pusztán egy-egy játékosé.
Messi esetében sem lényegtelen, hogy olyan játékosokkal játszik együtt, akik a posztjukon a világ legjobbjainak számítanak. Elég utalni Iniestára vagy éppen David Villára. Ilyen csapatban pedig egy olyan kvalitásokkal rendelkező játékos, mint Lionel Messi egyértelműen a világ legjobbjai közé emelkedhet. És Messinek ez sikerült is. Én arra azért kíváncsi lennék, hogy egy másik közegben, egy másik csapatban képes lenne-e ezt a teljesítményt megismételni. Nem szabad ugyanis elvitatni például Cristiano Ronaldótól – az antipatikus viselkedése ellenére sem –, hogy két különböző közegben, előbb a Manchester Unitednél, majd a Real Madridnál is rendkívül eredményes tudott lenni.
Hogy Messi a világ valaha volt legjobbja lenne-e? Erre nehezen tudok válaszolni, hiszen sok nagy játékost nem láttam játszani. De láttam például Maradonát, aki szerintem minimum tudta azt, amit Messi, és elképesztő szenvedéllyel is futballozott.
Fontos beszélni még arról a futballfilozófiáról, amelyről az egykori világklasszis, Fernando Hierro is beszélt az MLSZ futballfórumán. Nem lényegtelen a futballban ugyanis, hogy ki hasonlít kire: egy felnőtt játékos a fiatalra vagy pedig a fiatal a felnőtt játékosra. Nyilván az ideális az, hogy a felnőtt játékosokat kívánják leutánozni a fiatalabbak, azonban az is fontos, hogy egy felnőtt sportoló, mint például egy Lionel Messi azáltal a munka által válik azzá, amit fiatalkorában elvégzett. Ebben az értelemben Messiből a szinte még gyerekkorú Lionel Messi „csinált” világsztárt. A gyerekekből a Barcelonánál lépésről–lépésre alakul ki az a sportoló és egyben sportolói személyiség, akiből aztán az első csapatnál a világsztár válhat. Ezek a gyerekek elsajátítják a katalánok filozófiáját, játékstílusát és a szükséges önbizalmat is, s a Barcelona szerencséje most pont abban rejlik, hogy az így kinevelt futballistapalántákból több is az első csapat keretéhez tartozik.
Ami pedig a tiszteletet illeti: én még 1997-ben kóstolhattam bele a Barcelonát körülvevő atmoszférába. Emlékszem, minden edzést követően a La Masia nevezetű futballkollégiumban ebédeltünk, ahol az ifjúsági játékosok voltak elszállásolva. Nos, ezek a fiatalok – így a később Bajnokok Ligája-győztes és világbajnok Carles Puyol is – hordták ki nekünk, idősebb játékosoknak a vizet meg a salátát, és minden megnyilvánulásukon érződött a tisztelet. Alapvetően tisztában voltak már akkor is azzal, hogy egy hierarchiában mit szabad és mit nem, s mi a megfelelő viszonyulása egy fiatalabb játékosnak a közösséghez. Az első csapat játékosait vette körül a legkülönlegesebb atmoszféra, igaz, akkor olyan játékosok játszottak ott, mint Ronaldo, Figo vagy éppen Guardiola. Még nekünk is húznunk kellett a bőröndjüket a meccsek előtt…”
2011. 03. 11. (XV/10)
