18 pontot szerzett a magyar válogatott az eddig lejátszott kilenc Eb-selejtezőn. Nagy szám ez, különösen, ha hozzátesszük, hogy a szóban forgó mérkőzéseken 22 alkalommal talált az ellenfél kapujába, az utolsó meccsig nyílttá téve ezzel az Európa-bajnoki részvételért vívott harcot. Erre pedig már nagyon régen volt példa.
A magyar csapat Európa-bajnokságon 1972-ben, világbajnokságon 1986-ban szerepelt utoljára. Azóta talán egyetlen selejtezősorozat sem kezdődött meg anélkül, hogy ne hallottuk volna ezerszer: „ezúttal ki fogunk jutni”. Aztán jöttek a kínos vereségek, az egymásra mutogatások, az edzőváltás, majd kezdődött az egész elöről. Az ország egyik fele azonnali elitbekerülést követelt, míg a másik fele még az 1954-es elvesztett vb-döntőt siratta. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a legelszántabb szurkolók túlnyomó többsége is pesszimistává vált a magyar labdarúgással kapcsolatban.
Megunva az örökös elvárások terhe alatt eredménytelenül elszálló éveket, tavaly Egervári Sándort nevezték ki kapitánynak, azzal, hogy nem várnak tőle azonnali részvételt a soron következő elittornán. A kitűzött cél rendhagyó módon ezúttal az volt, hogy építsen egy új, fiatal és ütőképes csapatot, amely a lapos, gyorspasszos játékra építve, évek múlva komolyabb feladatokat is kaphat. Úgy tűnik, egyelőre jó úton halad a csapat.
A sikersztori – merthogy a tények tükrében nevezhetjük annak – azzal kezdődött, hogy 2010 októberében megvertük a nálunk akkor még előrébb jegyzett finn válogatottat idegenben.
Aztán az idei év szeptember 2-án itthon azt a svéd válogatottat sikerült legyőzni, amelyikkel az utóbbi években valahogy mindig egy csoportba kerültünk, és akikkel hosszú évek óta képtelenek voltunk felvenni a versenyt. Négy nappal később a moldávokat vertük meg idegenben, ami persze kötelező győzelem volt, de aki valamennyire is figyelte az elmúlt évek válogatottját, az tudja, hogy éppen ezek nem szoktak nekünk „összejönni”. Ráadásul az utóbbi két mérkőzésen erősen tartalékos csapattal léptünk pályára: Dzsudzsák Balázs, Gera Zoltán, Szalay Ádám egyik mérkőzésen sem, Juhász Roland és Vanczák Vilmos pedig a svédek ellen nem lépett pályára, hogy csak a legértékesebb hiányzókat említsük. Egervári Sándor a két szeptemberi mérkőzés előtt azt nyilatkozta lapunknak: bízik benne, hogy a lelkesedés és a csapat többi egyénisége bravúrra vezeti majd az együttest. Így is történt, ha játéktudásban nem is, lelkesedésben abszolút felülmúltuk a svédeket, és ennek három pont lett a jutalma. Esterházy Péter mondta egyszer: „Aki focizott, vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a győzteseké. Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal.”
Sokan sok helyen leírták már, hogy végre történt valami a magyar futballban, de úgy tűnik, ennél alkalmasabb pillanat aligha akadt ezekre a szavakra. Ehhez nemcsak az eddig megszerzett 18 pont vagy a svédek legyőzése kellett, hanem az a szemléletváltás, ami az egész csapatra jellemző.
A magyar válogatott összetétele ugyanis sokat nem változott az utóbbi évekhez képest, de egészen más felfogásban lépnek pályára a játékosok Egervári Sándor kezei alatt. Már nem egy, a keserű magyar valóság árnyékában vergődő csapatot láthatunk, hanem olyan fiatal, laza játékosokat, akik valóban elhiszik, bárki ellen lehet keresnivalójuk.
Mielőtt teljesen eluralkodna rajtunk a hurráhangulat, azért szögezzük le gyorsan: ezúttal sem sok esélyünk van az Európa-bajnoki részvételre, de ezt, mint már említettük, nem is várják el a jelenlegi csapattól. A játékosok és Egervári Sándor sem ígér kijutást, de amíg van rá esély, nem mondanak le róla. A magyar válogatott sorsa azonban nem csak a saját kezében van. Ha az utolsó mérkőzésen meg is vernénk itthon a finneket, a nálunk egy meccsel kevesebbet játszó svédeknek nemcsak a hollandoktól kellene kikapniuk, de a finnek ellen is pontot kellene veszíteniük, amire reálisan vajmi kevés esély van. Igaz, történt már néhány meglepetés ebben a csoportban. Tovább árnyalja a képet, hogy a hatos csoport második helyezettje sem jut ki automatikusan a kontinenstornára, vár még rá egy pótselejtezős oda-vissza vágó – bár ez a kellemes probléma azért nem taszítana letargiába bennünket.
Mészöly Kálmán: végre egy szerethet válogatott
Bár az Eb-re való kijutáshoz – pontosabban már a pótselejtezhöz is – még mindig óriási szerencsére lenne szükség, egyértelmŐen érzékelhet egy elrelépés a magyar futballban. Elégedettek lehetünk a látottakkal, elssorban a játékosok hozzáállása, lelkesedése adhat okot a bizakodásra. Nagyrészt Egervári Sándor szövetségi kapitány érdeme, hogy egy egységes, jó hangulatú, szerethet válogatottat kovácsolt össze, és ez az összetartás alkalmassá teszi a csapatot arra, hogy ne csak a nagy nevekre alapozzunk. Ami a válogatott körüli hangulatot illeti – kétmillióan látták a svédek elleni mérkzést –, mi magyarok rendkívül könnyen be tudunk lelkesedni és ugyanilyen gyorsan ki tudunk ábrándulni. Be kell látni, hogy 16 évvel ezeltt nyertünk utoljára a svédek ellen, ráadásul abban van egyfajta sorsszerŐség, hogy eddig mi kaptunk ki az utolsó percekben, most viszont ez fordítva történt. Ez a magabiztosság szerintem nem pusztán a fiatalítás miatt van.
A fiatalok automatikusan nem tudnak megújulást hozni a hazai labdarúgásba. Most voltam kint Írországban a 21 éves korosztállyal, ahol össze kellett szednünk magunkat, hogy bírjuk az iramot, és felvegyük a tempót az egy-két érints játékkal. Ahogy a miniszterelnök is fogalmazott a napokban, a labdarúgó-akadémiák segítenek a megújulásban, de ezzel is vigyázni kell, hiszen az NB II-be visszaesett MTK például nem tudott ebbl profitálni. Mindenesetre bizakodó vagyok a jövt tekintve, még akkor is, ha a vb-selejtezben még ersebb lesz a mezny, hiszen többek között Hollandiával, Törökországgal vagy például Romániával kell majd megküzdenünk. (S. I.)
2011. 09. 09. (XV/36)
