A sárga tízes metró segítségével menekülhetünk ki Párizs - az európai nagyvárosokra jellemző - nyüzsgéséből a Boulogne parkban létesített Roland Garros Teniszközpontba. Porte d'Auteuil megállójától a zöldövezeti séta jó ráhangolódást jelent, ahogy közelítünk a párizsi teniszszentélyhez. További segítség a teniszrajongók számára, hogy a metrómegállótól a bejáratig teniszütőt és Roland Garros-címert ábrázoló emblémákat festettek úgy az aszfaltra, ahogy a mesében vannak elszórva a kukoricaszemek.
Visszatérve a vörös porra, azért mi itt Európában nevezzük ezt továbbra is salaknak. Nekünk magyaroknak amúgy is ez a legkedvesebb borításunk, mivel a salakhoz kötődnek a legemlékezetesebb eredményeink. Azonban engedtessék meg egy észrevétel erről a vörös salakról, amin itt teniszeznek. Ez a salak nem hasonlít a mi salgótarjáni salakból épített pályáinkra, ahol elszántan ütjük a labdákat, akkor is, ha éppen össze-vissza pattanak. Ez a salakpálya pontosan olyan sima, mint egy biliárdasztal, és a felszínén valami hallatlan finom lisztszerű porral van felszórva - mint hab a tortán - és tökéletesen lehet rajta csúszni. Nem szárad ki a tűző napsütésben akkor sem, ha tovább húzódik a játszma egy óránál. Jó volna tudni, hogy csinálják! Meg azt is jó volna tudni, mitől van a franciáknak 17 férfi teniszezőjük a főtáblán, és ebből 12 alanyi jogon! Bizony, azt is tudni kellene, kiknek köszönhetjük, hogy a mi legjobb férfi teniszezőnk csak 265. az idevonatkozó ATP-ranglistán.
Ezek után jobb, ha most visszalapozunk a tenisztörténelmünkben. Legjobbjaink mély nyomokat hagytak a Roland Garros históriás könyvében.