„Nem tudtunk mit tenni” – nyilatkozta a meccs után az egyik játékos. Barátom, akkor nem az FTC-ben kell játszanod! – mondják a szurkolók, akik hiába keresték a meccs után a kezdőkörben a zokogó, mezt magukról letépő játékosokat, mint ahogy a meccs alatt is hiába vártak arra, hogy ha nem megy a játék, akkor legalább a kapussal együtt besodorják a labdát a kapuba. A játékosok csendben elhagyták a zöld gyepet, bementek az öltözőbe, mert mint ahogy a fent említett csapattag nyilatkozta, készülnek a Honvéd elleni hétvégi bajnokira. Mert ők profik.
Igaz viszont, hogy a szurkolók sem a régiek, senki sem küldte ugyanis kapálni az aranylábú gyerekeket, mint hajdanán. A semleges néző meg csak néz elkeseredett szívvel, mert a Fradit lehetett szeretni, lehetett gyűlölni, de most csak szánni lehet.
Mint ahogy az egész magyar labdarúgást. A válogatott Eb-teljesítménye olyan volt, hogy joggal váltott ki őszinte lelkesedést. A kiesés után is lehetett mondani, hogy ilyenek vagyunk, büszke magyarok. Olyan pillanat volt ez, ami egy nemzet életére gyakorolt jelentős pozitív hatást. Most pedig itt állunk a nemzetközi kupák selejtezőiből kihulló három csapattal, nyögvenyelős bajnoki fordulókkal, és még egy évig főhetünk saját levünkben. Dárdai javaslata, hogy nyissák meg az első fordulókban a stadionokat, rendezzenek ingyen meccseket, süket fülekre talált; habár vannak, akik szerint ez kevés lenne, mert napidíjat is kéne fizetni a nézőknek, mint annak idején Athénban a tragédiák közönségének. De a javaslatot elsöpörte az idő szele, vagyis a magyar csapatok kupa(le)szereplése. (Csak a Videoton áll még, az is kérdés, hogy meddig.)
2016. 07. 29. (XX/30)
