A fehérjék a sejt legalapvetőbb alkotórészei, és a sejten belül képződnek a
sejt riboszómának nevezett piciny "gépei" segítségével. A fehérjék feladatai a
szervezeten belül rendkívül sokrétűek: az úgynevezett motorfehérjék által történik
például az izmok összehúzódása, egy rhodopsin nev? receptorfehérje segítségével
látunk, egy kisméret? fehérje, az inzulin állítja be a vér cukorszintjét, speciális
proteinek védik meg az Antarktiszon és az Északi-sarkon élő halak vérét a megfagyástól,
más tengeri élőlényeket pedig ragasztófehérjék rögzítenek lágyan a sziklákhoz.
Blobel, aki a németországi Tübingenben végzett orvosként, később a szintén Nobel-díjas
George Palade kutató laboratóriumában dolgozott a New York-i Rockefeller Egyetemen, a
hetvenes években elsőként feltételezte, hogy a fehérjékben kell lennie egy olyan
jelzésnek, ami meghatározza a riboszóma által frissen "gyártott" fehérjék helyét
és szállítását. Későbbi kísérleteik igazolták a tudós feltételezését, és
bebizonyosodott, hogy ezek a jelek – legyen szó akár növényi, állati vagy emberi
sejtekről – kisméret? molekulák, úgynevezett peptidek, amelyek vagy a fehérjék
egyik végén találhatóak, vagy pedig teljesen a fehérjébe ágyazódnak.
"Ez ma már alapfokú biológia, de ezeket a kísérleteket akkoriban mégis el kellett
végezni" – állította Richard Perham, a Cambridge Egyetem kutatója. Martin Raff, a
London College Egyetem sejtbiológusa szerint pedig Blobel munkája úttörő jelleg?
volt és "alapját képezi annak, amit a sejt felépítéséről és működéséről
tudunk".
Blobel felfedezése nemcsak a sejtműködés jobb megértéséhez vezetett, hanem rávilágított
arra is, hogy ha az egyes fehérjék "címzése" rossz, az a sejt rendellenes működéséhez
vezet, betegséget okoz. Ez a jelenség húzódik meg például a húgyhólyag rostos
elfajulása vagy az örökletesen magas vérkoleszterin-szint mögött – hívta fel a
figyelmet indoklásában a Nobel Bizottság. A bizottság külön fejezetben fejtette ki,
hogy Blobel kutatásai jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy egyes, a gyógyításban
használatos molekulákat – inzulint, növekedési hormont, a vérképzéshez szükséges
erythropoetint – baktérium- vagy élesztősejtek segítségével állítsanak elő, "fehérjegyáraknak"
használva a sejteket.
Az 1999. évi fizikai Nobel-díjat két holland fizikusnak, Gerardus\'t Hooftnak és
Martinus J. G. Veltmannak ítélte a Nobel Bizottság "az elektrongyenge kölcsönhatás
kvantumszerkezetének megvilágításáért". A két holland tudós érdeme, hogy kiküszöbölték
az atommagokat alkotó részecskék tulajdonságait leíró standard modell matematikai
hibáit. "A részecskefizika területén az elmúlt 25 évben bekövetkezett előrehaladás
az ő munkájukon alapul" – állította Christopher Llewellyn-Smith, a London College
egyetem tudósa.
Hooft 1969 tavaszán, 22 évesen jelentkezett Veltmannál, az Utrechti Egyetem professzoránál,
hogy részecskefizikát tanuljon, két év múlva, egy nyári iskola elvégzése alatt
fogalmazódott meg benne a Nobel-díjat érő ötlet, melyet 1971 júliusában sikerült
bebizonyítania.
Még az Arab Liga szívét is megdobogtatta a Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntése,
mellyel a Nílus deltavidékéről származó Ahmed Zewailnak ítélte az ez évi kémiai
Nobel-díjat. "Nagyon büszke vagyok, hogy egy egyiptomi nyerte el a Nobel-díjat. Ez
megtiszteltetés Egyiptom és minden egyiptomi ember számára" – mondta a döntés
bejelentése hallatán Mufid egyiptomi felsőoktatási miniszter.
A kémiai Nobel-díj szintén a részecskék világához kapcsolódik: Zewail a híres
California Institute of Technology (Caltech) professzoraként az általa felfedezett
femtoszekundumos spektroszkópiával a másodperc több milliomod része alatt bekövetkező
kémiai reakciókat tudott megfigyelni lépésről lépésre, elektronátmenetről
elektronátmenetre.
1999. 11. 06. (III/44)
