A kiírás szerint a darab fogyatékosságtól, nemzeti hovatartozástól függetlenül
mindenki számára érthető. A jól halló látogatót mindenesetre már az előcsarnokban
méltóságteljes csend fogadta: a vendégek túlnyomó része süketnéma volt. A kívülálló
egy dologra már ekkor rájöhetett: a fogyatékosság relatív fogalom. Jelen esetben
leginkább az érezhette magát annak, aki nem ismerte a jelbeszédet. Bár az előadást
teljes egészében csak a süketnémák érthették, a maga módján mégis mindenki számára
teljes érték? élményt nyújtott az este.
A háromszereplős darabban különböző jeleneteknek, "tanmeséknek" lehettünk
szemtanúi, melyeket jelbeszéddel, mimikával és sok-sok fantáziával adtak elő. Volt
szó alkoholról, mértéktelenségről, erőszakról, nevelésről, bűnről. Még egy
valódi boxmeccset is láthattunk, papírökölvívókkal, fogadással, rászámolással,
kiütéssel. Mindezt minimális jelmez, díszlet (néhány papírmasé) és nagy adag
humor segítségével játszották el a színészek – méghozzá kiválóan. Megteremtődött
egy sajátos kontaktus színpad és közönség, néző és néző között, amikor is a különféle
fogyatékosságok elvesztették jelentőségüket.
A darab végén a nézők hangtalanul "tapsoltak": felemelték kezeiket, és némán
integettek, így fejezték ki óriási tetszésüket. (Kárpáti György)
2000. 10. 28. (IV/44)
