A jól húzó gazdaságnak most mégis a legesendőbb eleméről legyen szó: az emberről,
aki a lapát nyelét fogja. A motívum nem osztályharcos, a szándék sem a prágai üvegtörőké.
A téma objektív, az utcán található. Ácsorog kenyerére várva, lesi reménybeli
mentorát, és a lassan gyarapodó polgár a reggeli Moszkva téren alig tudja kikerülni.
E ponton a kistigris-jelenség egy altételének kell színre lépnie, s ez az építőipar.
Tudvalevő, ami volt: anyaghiány, sör és ücsörgés, valamint az elvégzendő munka iránti
súlyos apátia. És ma éppen ez a sanyarú múltú iparág a hazai kapitalizmus legmenőbb
bemutatóterme – szinte egy kólásdobozt sem lehet arrébb rúgni, hogy ne emelődaruhoz
csendüljön. Építkezik az ország, de valami elképesztő ütemben.
Szemmel tartom a dolgot. Valahol paravánfalat húznak föl hirtelen, mögötte kráternyi
gödör mélyül, hisz fundamentumot csak jól érdemes megvetni. Idővel betontömeg szökken
a mélyből, az épület formát ölt; nyár heve, tél hidege még csak lassítani se
tudja a lendületet. És nincs sör, ücsörgés, anyaghiány
De van emberpiac. Nem az ókori Délosz szigetén, hanem az idomtalan téren, ahol a hatos
megáll. Olyan, mint az értéktőzsde: internacionális. Eladnának ők is, románok, ukránok,
külországi magyarok: munkájukat jó forintokért. A tér északi csücskén, ahol
naponta átmegyek, e megtűrt intézmény fiók-részlege működik. A frissen érkezőket
könny? megismerni, elnyűtt bőrdzsekis, szövetpantallós nyáj. Elképednek a nagyváros
nyüzsgésén, bámulják a szép kocsikat, a színes reklámokat, éppen mint mi – tíz
éve a Mariahilfe-ren. És ha messzi tányérsapkát látnak, feltűnően visszanézegetve
sétába kezdenek. A régebbiek már nem keresik a csoport védelmét, ők álruhások, kínai
cuccban vegyülnek. A járdán elszóródva parázslik cigarettájuk, melósgöncük hónuk
alá gyűrt szatyor helyett már sporttáskában pihen.
Valami belső hierarchia szabályozhatja a munkához jutás rendjét, mert az odakanyarodó
autókat nem rohanják le egymást lökdösve. De azért ugrásra készen várják az ajánlatokat.
Nyolcig számos irányfuvar indul a drága budai külkerületek felé. Nagy házaknál
tengernyi a munka. Olasz csempék, krómozott csapok, kerti kandeláberek épülnek be kezük
nyomán, minőségi anyagokat ismernek meg, új fogásokkal találkoznak, s aki figyel,
sok mindent elleshet későbbi hasznosításra is. Tudást, tehát tőkét gyűjt, igaz,
eközben a lehető legjobban kizsákmányolják. Pont ezt tették mai kenyéradóival
olaszban, németben évtizede. S lám, most ők dirigálnak.
Hogy ez a derűs változat? A kevesek kitörési pontja? Valószínűleg. Ők viszont
meglelik, amit a térség vezérei sok éven át elrejtve őriztek. Hogy nem csak államba
kapaszkodva, rendszerbe simulva lehet megélni. Hogy az alulról kezdésben oly makacs életerő
is benne lehet, ami képes szétfeszíteni a születési hely korlátait. És ez "Európa
hátsó udvaraiban", ahonnét az Emberpiac igavonói elindulnak, már nem is kevés.
(Pálfy Gyula)
2000. 11. 04. (IV/45)
