Ónodi Eszter és Kern András Fotó: Budapestfilm
Van itt minden, ami kell: csodakocsi, laptop, maroktelefon, meg persze bevásárlóközpont. Kultuszfogalmak, melyek nélkül a mai életmód nem is működne. A film próbálja kerülni a szappanopera ízét: a milliók miliőjéhez kemény kontraszt tapad; a szereplők párszor áteveznek a tőke csillogásából a József (Erzsébet-, Ferenc-) városba, ilyenkor az elegáns füstüvegtől induló snitt a málló, graffitis vakolatba fut az operatőr keze alatt.
Ez van, tényleg ez.
Így áll meg logikailag – bár nyilván üzletileg is –, hogy a teljes magyar filmtermésből épp a két legnagyobb, háború előtti sikert (a másik a Hyppolit, a lakáj) forgatta újra Kabay Barna, a drámaian szép Jób lázadása rendezője. Hisz mind akkor, mind ma egyfajta gazdasági fellendülés tapasztalható (ennek jelképe a meseautó), amelyből némely, nem is szűk rétegek, finoman szólva, kevésbé részesednek. Maga a sztori persze giccs, marcipánrózsás népmese, ám magja nagy és örök emberi talány. Mi számít igazán az emberből? A külső, a stílus, a tárgyai vagy pedig ő maga, ahogy van? Stohl András mint életerős, ám lelkében kiégett yuppie egy napon álomautójával görkorcsolyás kifutólányt üt el, s e találkozás rabul ejti. Ám másnap ugyanezt a lányt – nem tudván, hogy egyben alkalmazottja is – egy aláírással, látatlanban, késései miatt utcára teszi.
Utóbb persze bánja, s a kemény piacgazdasági szigort magasabb szempontból felülbírálva – Mátyás király után szabadon – sofőrruhát ölt. Embertani kísérletbe kezd: van-e benne valami becsülni, sőt szeretni való érték pozícióján kívül. Saját közegében ezt nem tudhatná meg, ott csak tömény, ragacsos hódolatban részesül.
Tervét gyakorlott hedonista barátja (Kern András) egyengeti, aki rádiós vetélkedőt imitálva (igen eltalált jelenet) ajánlja fel a kirúgott görkorcsolyás lánynak egy álomhónapra a meseautót, sofőrrel együtt. A lány (Ónódi Eszter) "nyóckerületi" családja, s benne az apát játszó Bezerédi Zoltán alakítása valóságízű, ezért tragikomikus jutalomjáték, fergeteges kiszólásokkal: "Kőbányai gyerek vagyok, világos?!"; "
magyarok vagyunk, szeretünk potyázni".
Az autó, és még inkább az álruhás vezér oldalán kocsikázás persze felizzítja a munkahelyi pletykavonalat. Irigység és számító hízelgés egyszerre zúdul a lányra, s ez bizony megint valós élményekre épülő motívum. Az ármánykodók és a meseautósok érzelmi világa között félúton lavíroz a Kabos Gyulát "egy az egyben" hozó Bajor Imre figurája. Játéka – mint elsőrangúan pontos paródia – a film egyik fő humorforrása. A meseautós kocsikázás egyébként éttermek, kávéházak, szállodák érintésével, szolgáltatásaik, nevük jól látható szerepeltetésével történik, több autó rendszámtábláján mobilcégre utaló három bet? virít. Kár ezen fanyalogni, a szponzorok az úgynevezett közönségfilm oly természetes alapanyagai, mint a celluloid, amire rögzítik őket. Nincs ez másképp "kinn, Nyugaton" sem, James Bond két epizóddal ezelőtti kocsiváltását is – a márka ugyanaz, mint itt, csak a típus más – a szponzorcsere okolta.
Kár, hogy a napi valóság képeinek pontos, de ironikus megjelenítése (egyfajta kapitalista realizmus) csak epizódszer? élmény a filmben.
A történet természetszerűleg újra és megint az eredeti cél, a könnyed szórakoztatás felé kanyarodik. S ebben már nemigen tud emlékezeteset nyújtani. Arról azért még értesülünk: mégsem az autó teszi az embert.
Valaki azért felmérhetné, hogy a mozi süppedős szőnyegéről az ónszín? ég alá kilépve mégis hányan találnák meggyőzőnek e tételt?
2000. 12. 30. (IV/52)
