Ha elég sok felborul, legyőzik a kínaiakat (a m?fajban a legnagyobbat alkotó nép), így a nyugati civilizáció a játékban legalább az élre kerül. A közvetítés hangulata, időtartama (hosszú órákról van szó) nagy, szimbolikus eseményhez méltó. A "Játék határok nélkül" mutatta ezt legutóbb. A műsorvezetők izgatottak, majdnem "jó estét, jó szurkolást" kívánnak, s a válogatott versenyzőket, meg a roppant építőmunkát méltatják. Majd negyvenmilliónyi szempár (hogyan számolták?) előtt egy történelmi pillanatban megindul a láncreakció. A dominók szépen dőlve bonyolult alakzatokat – jelképeket és szponzormondatokat – mintáznak, a látványos ledőléseket a közvetítők sűrűn illetik az "elképesztő" és a "fantasztikus" jelzőkkel. És tényleg. Így a világ szemén (a képernyőn) nézve egyre drámaibb az, ami elsőre kapitális ökörségnek tűnik. Külön werkfilm mutatja, ahogy a buli meg az ifjonti jópofaság jegyében induló "játék" a sokhetes dominórakás alatt kemény munkahellyé, sőt enyhébb fegyházzá alakul át. Egyre több a szabály, majd a büntetés a közös cél érdekében. Hogy ne kezdjen dőlni túl korán az a sok do-minó, idővel beszélni se szabad, később már lélegezni se nagyon az öt futballpályányi (!) építőteremben. Van, akit azért rúgtak ki, fehérek közt egy amerikait, mert nem bírta a tempót, mások visz-szabeszéltek, hőbörögtek – menniük kellett hát Maastrichtból, ha úgy vesszük a közös európai építkezésből.
A látvány egyébként magával ragadó volt. Az építők arcán a feszültség is, mikor a dőlés megállt. Ám a csúcsmo-dern rendszer ezt is bírta, a tartalék vonalakon dőltek tovább a dominók: így csak győzni lehetett.
Európa játszik, újra játszik. Ez kell ma a nagy, közös házban, mely tehát ápol és eltakar. Ha már odakint oly zord az idő.
2001. 11. 23. (V/47)
