Csakhogy ez itten Magyarország. Nem tudni, a derék francia ismeri-e Pelikán elvtárs mondását. Annyi bizonyos, hogy ez az első magyarországi Reklámzabálók Éjszakája egy szépen fejlett magyar narancsnak bizonyult. Kicsit sárga volt, kicsit savanyú. Ha ma valaki reklámhoz kapcsolódó látványos show-t akar szervezni, annak tisztában kell lennie egy törvényszerűséggel: közönsége nagy része olyan reklámosokból fog állni, akik maguk is ilyeneket szerveznek. Tehát tényleg nagy durranást várnak, különben cinizmusukba temetik az eseményt.
De kezdjük is mindjárt a névvel. A zabálás negatív szó: nem illik Boursicot eredeti estjéhez, amely bevallottan is ínyencségeket tálal fel. A zsúfolásig megtelt Kongreszszusi Központ közönsége azonban körülbelül egy órát várakozott, amíg az első reklámfilmet láthatta. Addig viszont meglehetősen modortalanul, folyamatosan vetítették a szponzoroknak az átlagnál is átlagosabb filmjeit. A tréningruhában megjelenő Jean-Marie Boursicot, az ajándék lufik, sípok, chipsek, a rapperek, playback-zenekarok, a nagggyon jófej műsorvezető – az erőltetett hangulati elvárás megannyi figyelmeztető jele: hé, emberek, ez a világon mindenütt nagy buli, nosza, tessék jól érezni magunkat!
Nos, a vetítések már jobban sikerültek.
Az elmúlt évek legjobb külföldi reklámfilmjeinél már csak egyvalami aratott nagyobb sikert: a szocializmus éveinek reklámjaiból készített válogatás. A Sas István nevével fémjelzett alkotások fergeteges tetszésnyilvánításokat váltottak ki a jelenlévőkből. Hiszen ki ne örülne a véres hurkát reklámozó opusnak, az "Ez mind pécsi bőrkeszty?" fősorú dinamikus hirdetésnek, vagy az emlékezetes "Mert ez m?anyag" alkotásnak? Ez a néhány perc számított üdítő kivételnek. Minden egyéb tekintetben a zabálás gyomorrontáshoz vezetett.
2001. 12. 14. (V/50)
