Alexandrát két újabb szerelvény fogja közre, az egyik nyugat felé megy (felsír a harmonika, egy katona mosolyog, tölcsért csinál a kezéből, és feleségül kéri), a másik csendesen kelet felé (az egyik ablakban körbebugyolált fej, egy száj próbál némi levegőhöz jutni)."
Idősíkok cserélődnek, a második világháború privát pokla összecseng a peresztrojka utáni helyzet kuszaságával is. A távoli Oroszország rideg és évszázadok óta változatlan emberi viszonyait – éppúgy, mint a mai francia külvárosi gettók világát – az írói látásmód teszi költői realitássá. A könyv a maga módján a szépirodalom megható mementója is egyben.
"A hazatérést egyetlen helyen éreztem igazán: a metró nyomorúságos perzsavásárrá alakított folyosóin és aluljáróiban. Nem a bolhapiac vidám nyüzsgése volt ez, hanem az új időkben tönkrement életek romhalmaza. (
) Minden más változásnál, még az újgazdagság undorító fitogtatásánál is sokkal jobban megrázott annak az emberi múltnak a megsemmisülése.
Szibéria elfeledtette velem a félresikerült viszontlátást. Itt még semmi sem változott. Csak éppen néhány, a birodalom bukása nyomán alakult köztársaság festette egy kicsit színesebbre a térképet. A föld ugyanaz maradt: végtelen, fehér, s közönyös a módjával feltűnő emberek iránt."
2005. 11. 04. (IX/44)
