Utóhatás a mozi sötétjében: nem tudunk moccanni.
Most nincs híres akciósztár, és nincs „utolsó percben megmentős” rész sem.
Valódi emberek a hősök. Ismerőseink szinte. Látjuk őket a fedélzetre lépni,
gesztusaik nyíltak, arcukon a valóban létező amerikai optimizmus. Megköszönik a
reggelit, és nem sejtik, hogy számukra ez az utolsó.
2001. szeptember 11. ma a történelem első számú dátuma. Az marad jó ideig. A
United 93 című film az ötödik évfordulóhoz közeledve kezdi meg a nagy tragédia
játékfilmes feldolgozásait. Azon a szörnyű napon az U–93-as belföldi járatot a
terroristák a Fehér Házra irányították volna, de az utasok ezt megakadályozták,
s a gép a szántóföldre zuhant. Nem élték túl ők sem, ahogy a WTC két tornyába
csapódott gépeken levők sem, de bátor tettükkel sokak életét mentették meg.
Nyilván hamarabb adódott a látványos mozi ötlete, és nyilván visszafogták a
lendületet, hogy túl korai lenne még, ám most egyszerre két mozifilm is
emlékeztetni kíván. Míg Oliver Stone hamarosan nálunk is látható WTC-je
eszközeiben (zene, színészek, látvány) szuperfilmes darab, a United 93 szinte
dokumentumfilm, ismeretlen színészekkel.
Mégis van véleménye a dolgokról. Iszlám imával kezdődik például a film, s a
gyilkosok szinte végig imádkoznak. Később már az utasok is imádkoznak, majd újra
a géprablók, egyikük már véres kézzel – megértjük: nem ahhoz az Istenhez, mint
az áldozatai.
A film két másik színhelyén, a polgári légiirányításnál és a légierőnél közben
mindenki teszi a dolgát. De ez a nap sokkol, és csaknem lebénít. Ellentmondó
parancsok, tétovázó döntéshozatal, egy régvolt, jóhiszeműbb (vagy naivabb?)
világ védtelensége az életre kelt rémálmokkal szemben. És amikor a világhatalom
agyközpontjaiban sem értik, mi ez a zűrzavar, valaki gyorsan bekapcsolja a CNN-t.
A tévéből tudják meg, hogy a világ új korszakba lépett
ott, a szemük láttára.
2006. 08. 25. (X/34)
