Jelenet a Szabadság, Szerelem című magyar filmdrámából
A gigantikus történelmi mesék, ha jók, először a kasszáknál csengetnek. Aztán
nemzedékek számára lesz belőlük honismereti példatár: ilyenek voltunk – vagy
ilyenek szerettünk volna lenni. Bejött ez a lengyeleknél a Tűzzel-vassal, s az
orosz mélylélek számára a Szibériai borbély segítségével. Sőt, az amerikai
Rettenthetetlen is zajos ovációra indította a nézőket, mikor William Wallace
(vagyis Mel Gibson) elkiáltja magát: „Szabadság
!”
Tényleg fájlaljuk, de ilyesmit a hazai közönségtől nem remélhetünk ezúttal.
Az alapötlet még ígéretes. Egy kicsi, elnyomott nép esélytelen és mégis hősies
harcát párhuzamba állítani a harcban állók fiai által vívott sportmérkőzéssel;
már-már a Ben Hur híres kocsiversenyének magaslatait idézi. Ráadásul a történet
magva valódi: a melbourne-i olimpián éppen akkor csaptak össze a szovjet és
magyar vízilabdások, mikor a magyar szabadságharcot a szovjet tankok vérbe
fojtották. Ha csak ezt, a torokszorító újrajátszott meccset látnánk, kapnánk
csipetnyit abból, ami az említett elődöknek sikerült. De a fásult iskoladarabra
emlékeztető, azonosulásra végig alkalmatlan előzmények után a Szabadság,
Szerelem is csendben feliratkozik a nemzeti filmek „szerettük volna, ha sikerül”
listájára, valahová a Hídember és a Sorstalanság közé.
2006. 10. 27. (X/43)
