A magyar aranycsapat Moszkvában az idei Nemzetközi Kémiai Diákolimpián
Ifjabb Pálfy Gyula enyhén fogalmazva sem kezdő motorosként vett részt a
diákolimpián. A tizen-kilenc éves fiatalember középiskolás éveiben évi
rendszerességgel, mondhatni rutinnal indult a kémia, biológia, sőt latin nyelvi
OKTV-versenyeken, ahol többnyire az élbolyban kötött ki. Emellett notórius
visszatérőnek számított a Nemzetközi Kémiai Diákolimpián is, ahol három éven át
annak rendje és módja szerint elhozta először Tajvanon a bronz-, majd
Dél-Koreában az ezüst-, és legvégül idén Moszkvában a jól megérdemelt
aranyérmet. Mindehhez tudni kell: meglehetősen ritka, hogy valaki akár csak
kétszer egymás után is nekigyürkőzzön a diákolimpiának. Mindezek után Gyulát
rögtön fölvették az ELTE TTK kémia szakára, ahol most első éves hallgató. „Ami a
jövőt illeti, a kutatói munka az, ami érdekel, és amire igazán alkalmasnak is
érzem magam. A tanítás? Az egy teljesen más szakma művelését jelenti szerintem,
amihez egészen más beállítottság szükséges” – vallja be kérdésünkre a csöndes
szavú, kedves modorú fiatalember. Szívderítő, hogy eggyel biztosan kevesebb
pályatévesztett diplomás végez majd az ELTE-n.
„Ahogy hallottuk, az olimpiára kijutó magyar diákok természettudományos
képzettsége épp a középmezőnyben helyezhető el a nyugati és a keleti versenyzők
tudásszintje között – véli Gyula édesapja. – Az egyik végletet a tudásversenyben
a nagyon laza, nem erre koncentráló, a nyugati országokból érkező küldöttek
jelentik: ők többnyire az olimpiát is egy jó házibulinak fogták fel. A másik
póluson a verhetetlennek bizonyuló távol-keletiek találhatók, akiknél kőkemény
presztízsről, kitörési pontról, nemzeti büszkeségről van szó: akárcsak a „nagy”
olimpiákon. Ők valószínűleg a diákolimpiákban rejlő, egyik nagy lehetőséget is
jobban felismerik, nevezetesen, hogy egy-egy nemzedék – valószínűleg a jövő
tudósainak egy-egy generációja – halmozhat fel már most „kapcsolati tőkét”,
nemzetközi ismeretségeket azáltal, hogy ismeretségeket köt ezeken a
versenyeken.”
Persze az is megér egy kitérőt, hogy ifjabb Pálfy Gyula a Fazekas Mihály
Gimnáziumban végzett. Ám az ő tapasztalatai szerint a neves budapesti gimnázium
a közhiedelemmel ellentétben nem egy embertelen versenyistálló. „Ez nagyrészt
mítosz – állítja–. Ami például a versenyeket illeti, soha nem tapasztaltunk
nyomást, kényszert. Aki akart, azt viszont nagymértékben segítették: ez az
iskola egyfajta szellemi műhely, ahol vannak elhivatott tanárok, akik hétvégeken
is bejárnak tanítani, és minden évben külön kémiatábort szerveznek vidéken az
OKTV-sek felkészítésére.”
Tény, hogy hasonló tudáscentrumok vidéken – Szolnokon, Győrött – is léteznek,
abban viszont sokan egyetértenek, hogy a budapesti elitgimnáziumok
„versenysúlya” (Apáczai, Fazekas, Radnóti) elsősorban az itt szokásos minőségi
színvonal évtizedekre visszamenő hagyományaival függ össze. „A fiam tanárainak
valóban sokat köszönhetünk – erősíti meg Gyula édesapja is. – Bár ők általában
nekünk köszönték meg, hogy taníthatták őt, és ez néha zavarba ejtett minket,
hiszen nem egy konkrét – például a Polgár papáéhoz hasonló – kísérleti-nevelői
munka eredménye Gyula eddigi pályája.” Az apa – aki egyébként történelemtanár –
meglátása szerint fia sikereinek kulcsa, hogy a benne rejlő tehetség vele
született szorgalommal, fegyelmezettséggel, valamint bibliai hittel párosul. A
szülő mindehhez – a gyerekkel való nyílt és őszinte kommunikáción túl –
legfeljebb annyit tehet hozzá, hogy az iskolaválasztás terén mindig időben
meglássa, milyen kihívások tudják a gyermekét inspirálni.
2007. 11. 16. (XI/46)
